Nem lehet igaz, hogy tényleg a ruha teszi az embert! – Fantomszál filmkritika

Phantom Thread (2017)

A ruha vagy az ember. Melyik volt előbb?

0 103

Daniel Day-Lewis, az egyik legnagyobb még élő angol színész kivonul a mozi világából. Utolsó szerepének keretei között Paul Thomas Anderson író-rendező csapatában formál meg egy kvalitásaihoz méltóan összetett karaktert. A Fantomszál című romantikus drámát hat Oscar-díjra jelölte az Akadémia.

A produkció versenybe szállhat a legjobb férfi főszereplőnek, a legjobb női mellékszereplőnek, a legjobb rendezőnek és nem utolsó sorban a legjobb filmnek járó aranyszoborért, ráadásul a jelmeztervezés és a filmzene frontján is jelölve van. Megérdemli mindezt a Fantomszál? Fogjuk rá, hogy igen!

Reynolds Woodcock (Daniel Day-Lewis) kiemelkedő, széles körben népszerű és elismert ruhatervező, aki az 1950-es évek Londonjában, meghatározott rutin szerint éli mindennapjait, életét a legfontosabb, sőt, a számára egyetlen igazán fontos dolog, a munka köré szervezve. Amikor megismerkedik a nálánál jóval fiatalabb pincérnővel, Almával (Vicky Krieps), a szerelemhez és a házassághoz meglehetősen hitetlenül viszonyuló férfi élete fokozatosan elkezd átalakulni. Ám ő maga sem tudja eldönteni, hogy örül-e a változásoknak, avagy utálja őket.

A Fantomszál végtelenül elegáns, kimért, úriemberes filmalkotás. Paul Thomas Anderson a történet megírása során is, de főleg a rendezés keretei között nem az események kielemzését, hanem a történések minél szebben történő ábrázolását tűzi ki elsődleges céljául. Ennek megfelelően a jelenetek nem egyszer csodálatosan szépek. Sokszor olyan érzésünk lehet, mintha nem mozgóképet néznénk, hanem gyönyörű, finoman részletezett, a fényhatásoknak köszönhetően a mozgás illúzióját keltő festmények sorozatát csodálnánk.

Ebből következhet az is, hogy a 130 perces játékidő nagyjából a duplájának tűnik, ám ezt a jelenséget ezúttal nem az unalom címszó alatt foglalhatjuk össze, ha igazán érzékeltetni akarjuk a problémát. Eleve az is kérdés, hogy valóban problémáról van-e szó. Akik a drámák estében is a pörgősebb, feszesre vágott alkotásokat részesítik előnyben, kétségtelenül nehezen lesznek képesek végignézni ezt a produkciót. Mert a helyes kifejezés, amit keresünk, az nem az unalom, sokkalta inkább a kényelem. Anderson elkényelmesedik operatőrként is jegyzett filmjének vizuális szépségében, így a jelenetek többségében a dramaturgiailag szükséges időnek akár kettő, vagy olykor háromszorosát is eltölti. Ez rendkívül önző rendezői húzásnak tűnik.

De azért a Fantomszál ez utóbbi vonásának is megvan a maga pozitív eredménye, hatása. Nevezetesen az, hogy a nagyon vonzóan megkomponált, de túl hosszú, elnyújtott jelenetek nézése közben lehetőségünk nyílik alaposan elgondolkodni a történet által felvonultatott karaktereken. Anderson finomra hangolt humorral és néhány nagyon hatásos párbeszéddel segít nekünk eme művelet lefolytatásában.

Legelső gondolatunk ezen a ponton legvalószínűbb esetben kétségtelenül az lehet, hogy a legendás Daniel Day-Lewis milyen csodás részletességgel, finom mimikával és a karakter iránti száz százalékos alázattal dolgozik. Így mutat be egy mindenki által körülrajongott, de mégis végtelenül magányos embert, aki a cselekmény során tulajdonképpen végig azt próbálja eldönteni, hogy jó-e neki egyedül, a saját világában, vagy ideje lenne végre megosztani hatalmas, ámde érzelmek terén üres birodalmát egy nővel, aki ezt tényleg tiszta szívből, őszintén akarja. Egy nővel, Almával, aki a maga módján legalább ugyanolyan konok, mint Woodcock, és ezt Vicky Krieps szintén remek játéka nagyon jól érzékelteti. A két figura fokozatosan kibontott, óvatosan manőverező játszmájában tulajdonképpen az önzőség és az önzetlenség között feszülő vékony határ jelenik meg vezérüzenetként.

Itt van egy ember, aki ha úgy tetszik, felületességből vizsgázott az élet iskolájában, és ezen a területen bizony zsenivé nőtte ki magát. A ruhatervezéssel foglalkozó főhős mindig is az embereket az adott alkalomhoz illő színbe és hangulatba öltöztető textilkölteményekkel töltötte az idejét, ezen műveknek szentelte minden figyelmét, és mindeközben megfeledkezett arról, hogy megismerhetné magát a felöltöztetett egyént is. Valahol itt rejlik az álcázott tragédia a történetben. Mert Woodcock talán fél. Hiszen az egyetlen alkalom, amikor érzelemből és nem profizmusból dolgozott, azóta is súlyos, fájdalmas emlékként kísérti. Épp ezért a nőkre sem mer modellnél többet jelentő partnerekként tekinteni, mert csak és kizárólag édesanyját tiszteli igazán, és az asszony szívében elfoglalt pozícióját nem hajlandó megosztani senki mással. A cselekmény során a főhősnek meg kell értenie, hogy tény és való, a jól megtervezett öltözék csodálatos, és valóban értékkel gazdagítja viselőjét, ám a gombok és cipzárok, kendők és szoknyák mögött komplex, felfedezésre és szeretetre vágyó világok lapulnak, amelyek közül valamelyik csak rá vár. Csupán észre kell vennie. Észre kell vennie az embert, az egyéniséget az adott szituációra szabott megjelenés mögött.

 

75%
Jó film

A Fantomszál képileg szemet gyönyörködtető, nagy szívvel rendelkező alkotás, ám mindezzel együtt elmondható az is, hogy kissé túlságosan nagyra van magával, és a kelleténél jobban követeli, hogy szeressük. Pedig ha nem akarna hosszúra szabott snittjeivel ennyire az arcunkba mászni, sokkal jobban kedvelnénk. De azért így sem fogjuk megvetni, kellemes élményként fog élni emlékezetünkben.

  • 1. érték
  • 2. érték