Nosztalgikus bűntudat a régi szemétdombon – T2 Trainspotting filmkritika

T2 Trainspotting (2017)

Danny Boylet már jó ideje a rendezői élvonal egyik fontos műfaji polihisztoraként tarthatjuk számon, hiszen számos stílusban kipróbálta magát, és még ennél is jobb, hogy gyakorlatilag mindig sikerrel vette az akadályokat. Érdekes, hogy nagyjátékfilmes karrierje kezdeti szakaszában még nemigen gondolhatta róla a nagyérdemű, hogy a mester a későbbiekben ilyen sokrétű zsánerkalandorrá avanzsál. A Trainspotting 1996-os első része erős szerzőiségről, rendkívüli sajátos stílusról árulkodott. Boyle rajongói egyszerre örülhettek annak, hogy kedvencük a kultikus drogos filmben bemutatott eszköztárnál jóval szélesebb körben is képes mozogni, ugyanakkor szomorkodhattak egy kicsit a filmtörténetet író hangulati világ az életmű későbbi részéből való kimaradásán.

Ám a bánatnak most vége, hiszen a nagyszerű Danny Boyle visszatért kakaskodni arra a szemétdombra, ahol annak idején beindította pályafutását!

tr3

Mondhatnánk azt, hogy az eltelt húsz év alatt minden elszaródott, de az az igazság, hogy már akkoriban sem mentek valami jól a dolgok. Renton (Ewan McGregor), miután lenyúlta a nagyszabású drogpénz társaira eső részét is, majd vigyorogva lelépett, meg sem állt Amszterdamig. Most azonban visszatér Skóciába, bár talán még ő maga sem tudja, hogy miért. Otthona nem sokat változott, régi barátai a fiatal szép napokból visszamaradt mocsokban fuldokolnak azóta is. Simon, az egykori Beteg Srác (Johnny Lee Miller) befolyásos emberek szexvideóiból építkező zsarolási manőverek útján próbál nagy lóvékat szakítani, miközben Spud (Ewen Bremner) még mindig a heroin szorításában sínylődik, Begbie (Robert Carlyle) pedig a sitten rohad. Renton visszatérése megkavarja az állóvizet. Miközben az immáron negyvenes éveit taposó ex-drogos próbál megbirkózni a nyakába ömlő múlttal, Spud nosztalgikus életrajzírásba kezd, Simon saját bordélyházának megalapítását tervezgeti, a pénz rá eső részét annak idején meglovasító Rentontra még mindig halálosan dühös Begbie pedig megszökik a rácsok mögül…

Danny Boyle új filmjében fontos szempontot képvisel az időparadigma. Persze nem science fictionről van szó, ennek megfelelően hősietlen hőseink nem is utaznak az időben, de mégis, saját akaratukon kívül valahogy ettől függetlenül kilépnek a megszokott kronológia kerékvágásából. Spud már a film elején látható gyűlésen leszögezi, hogy a függő számára másképp járnak az órák, sőt, leginkább nem járnak sehogyan sem, mert ha be vagy lőve, rohadtul nem foglalkozol azzal, hogy éppen nappal van-e vagy éjszaka. Ennek megfelelően ezek a szerencsétlenek megragadtak valahol. Valamikor, hogy pontosabb legyek. Egy ponton, ami a nagyvilág nézőpontjából tekintve már réges-régen a történelem részévé vált. Mintha még mindig azok az élet súlyát felfogni képtelen, felelősségvállalásra csak erősen korlátozott keretek között képes kisgyerekek volnának, akik a retrospektív flashback-képsorokban újra meg újra feltűnnek a játékidő során.

tr4

Igen, érezhetően a készítők és a nézők számára is nosztalgikus filmről van szó, legalábbis az összkép bizonyos rétegében elemezve a részleteket erre juthatunk. Viszont Danny Boyle egészen újszerűen közelíti meg a nosztalgia mára már igencsak elcsépeltté vált fogalomkörét, ezzel bitang erős hangulatot generálva, és úgy felidézve a múltat, hogy közben az egész mégis valami újnak hasson. A T2 Trainspotting-ban minden ugyanaz, de mégis minden egészen más.

Hiszen a nosztalgia alapvetően pozitív töltetű szó. A múlt szépségén való merengést, a régi szép időkbe való visszavágyakozást takarja. Boyle azonban úgy kelti fel ezt a különleges érzelemegyüttest, hogy egyáltalán nem a jó dolgokat idézi meg alkotásában, ami nem is csoda, hiszen az edinburghi drogosok történetéből nemigen lehet ilyen jellegű, tiszta és világos emlékeket kiemelni. Akkor régen túl sok minden veszett el a heroinmámorban, így keserűségükben tétlenné vált hőseink már el is felejtették céljaikat, ha egyáltalán rendelkeztek valaha ilyen luxuscikkekkel.

Most a negyvenhat éves Renton önmagából kikeltve üvölt, hogy fogalma sincs, mihez kezdjen még harminc évvel, az életében kellően hiteles érzelmeket komponálni képtelen Simon próbálja elhinni magáról, hogy ő már nem ugyanaz a Beteg Srác, aki régen volt, Begbie pedig önnön magánál jóval motiváltabb fiát is próbálja belerántani a bűn mocsarába. Merthogy ez egy dagonya, ebben fürdőznek szereplőink, ősöreg röghöz kötött predesztinációjuk láncain vergődve, egy olyan világban, ami kegyetlenül száguldott el mellettük. Ewan McGregor, a film talán csúcspontnak is minősíthető jelenetében olyan monológot nyom le saját maga és barátai helyzetéről, és arról, hogy ez milyen feketén komikus kontrasztban áll a huszonegyedik század rohamtempójú fejlődésével, ami még a legnagyobb szkeptikusokban is megrázza az élményharangot.

Renton és régi társaságának tagjai talán már nem cuccoznak, vagy legalábbis nem úgy, ahogy annak idején, viszont még mindig ugyanazok a senkiházi szemétládák, akik régen voltak. Hiába jártak be húsz esztendő alatt rendkívül hosszú utat, végül rá kell jönniük, hogy végig körbe-körbe baktattak, mert számukra nem létezik a feljebb lépés, a szebb jövő, a magasabb rang, a kiszakadás esélye. A lehetőségek kora elmúlt, és nekik már csak az árulás maradt, hogy ezen osztozzanak a gusztustalan szemétdombon vergődve, ahová egykor megszülettek. És közben a világban a fiatalok hotel managementet tanulnak, a gyökerek még a reggelijüket is kiposztolják a facebookra, a férfiak borotválják a testüket, az emberi kapcsolatok pedig fokozatosan adatcserévé alakulnak, és lehet, hogy Renton szerint ez így nem egészen jó, de véleményét mindenki olyan magasról szarja le, ahogyan azt nem szégyelli.

tr2

Mert Renton nem számít. És Danny Boyle filmje ezért igazán erős. Mert a társadalomkritikus, drogos kálváriát prezentáló első rész után most, ugyanebből a kontextusból tovább építkezve előtérbe helyezi a színtiszta karakterdrámát. A T2 Trainspotting azért nagyon érdekes mozgókép, mert olyan emberekről szól, akikről azt gondoltuk, hogy a legkisebb mértékben sem érdekelnek bennünket. Azokról a szerencsétlenekről, akik az önsorsrontásból szolgáltatnak tankönyvi példát, újra és újra elkövetik ugyanazokat a hibákat és nem tanulnak semmiből, osztályrészük pedig csak a bűn, a drog, valamint a magányos és unalmas öregkor lesz.

Boyle régi világuk romjai között vezeti ezeket a szánni való bukott angyalokat, akikre minden sarkon a bűntudat les, az a fontos emberi jellemző, ami a történet egyik leglényegesebb motívumává lép elő jóformán már akkor, amikor a bevezetés egyik képsorában Renton még fiatalkora zenéjét sem képes meghallgatni. A T2 Trainspotting mintha azt üzenné, hogy nem létezik semmi, nem lehetnek célok, tervek és vágyak addig, amíg meg nem találjuk a bennünk gyűlő, mérgező bűntudat kiváltó okát, fel nem fogjuk a keserű érzés jelentését, és bele nem nyugszunk abba, hogy nekünk ennyi jár. Mert lehet, hogy az eredmény és a továbblépés lehetősége akkor jelenik meg, amikor elfogadtuk, hogy nekünk nem juthat semmi több annál, amink jelenleg van. Aztán lehet, hogy ez nem is igaz, talán az egész csak mentség a gyávaságra, mindenesetre Renton sorsösvénye ezen a vonalon kanyarog a játékidő során.

Danny Boyle nem csak korábbi stábja hiánytalan összeverbuválásával teremti meg az első részből ismert és azóta is folyamatosan visszasírt atmoszférát, hiszen alaposan ráfekszik az igencsak egyedi filmtechnikai trükközésre is. A bizonyos esetekben tragikusan szépre komponált jelenetek nem mellőzik a szimbolizmust sem, így láthatjuk az öngyilkossági kísérletbe zuhanó Spud alakját, vagy Rentont és Simont, amint éppen régi barátságukat ünnepelve rohannak ki a nappaliból egyenesen a régmúlt gondtalan perceit idéző futballpályára. Mindezt elképesztő húzás és dinamika narrálja, nem utolsósorban a remekül megválasztott betétdaloknak és ezek kiváló vágásának köszönhetően, továbbá nem feledkezhetünk meg a produkciónak nem kevés stílust adó, mocskos élvezetekből, perverz szexből, gengszterkedésből és drogfüggőségből táplálkozó humorvilágról sem.

Ewan McGregor összességében nézve kifejezetten élvezetes és érdekes alakítást nyújt annak ellenére, hogy kezdetben úgy tűnhet, egy kissé nehezen tud visszahelyezkedni karrierje egyik legfontosabb karakterének bőrébe. Végül azért szépen felépíti a húsz évvel idősebb, de nem kevésbé rossz kilátásokkal rendelkező Renton figuráját. Johnny Lee Miller és Rbert Carlyle élvezettel lépnek vissza szerepeikbe, miközben Ewen Bremner igyekszik vinni a prímet szórakoztató és hiteles produktumával a már beszélni is alig képes, teljesen szétcsúszott Spud bőrébe bújva.

Szólj hozzá!

Hozzászólás

90%
Csalódás is lett volna, ha pont Danny Boyleról derül ki, hogy nem tud minőségi folytatást rendezni

A Trainspotting második részének címében tán nem véletlenül szerepel az a bizonyos T2, amiről könnyedén asszociálhatunk James Cameron második Terminátor-filmjére, vagyis minden idők egyik legjobb folytatására. Ugyanis Danny Boyle, ha nem is szárnyalja túl az első rész bravúrosan eredeti teljesítményét, mindenképpen jelesre vizsgázik múltidézéssel vegyes, hangulatos és elgondolkodtatóan szórakoztató sorsdráma komponálásból.

  • Szerintem

Ez is érdekelhet Ettől a szerzőtől

Komment
Close