Filmsor - Mozifilmek, tévésorozatok, média

Oculus – Mert mindig a gonosz győz

0

Azért megvan annak a bája, amikor fényes nappal kell leülnöd horrorfilmet nézni, mert olyannal nézed, aki hogy is mondjam, nem igazán van oda a műfajért. Vagyis nem utálja, hanem egyszerűen nem tud tőle éjjel aludni. Az igazán nagy baj az akkor van, ha a film fele után kijelented, hogy “látod én megmondtam, hogy nincs mitől parázni”. 45 perc játékidő legfélelmetesebb momentuma ugyanis az volt, hogy a családapa belerúgott egy a földön heverő dobozba.

Pedig nagy reményekkel ültem le a film elé. Az Oculus az egyik titkos nyári favoritom volt, egyrészt mert szeretem a műfajt, másrészt meg Alexandre Aja Tükrök című horrorjáért is odavoltam, harmadrészt meg azért, mert Katee Sackhoff és Karen Gillan neve elég meggyőző nekem ahhoz, hogy ránézzek egy filmre. De azért így elöljáróban megjegyzem, hogy Karen Gillan olyan pocsék volt, hogy ilyen pocséknak még nem is láttuk még szerencse, hogy az ezúttal vörös Katee és a Rory Cochrane megmentette a filmet – mármint ami a színészkedést illeti.

Az Oculus története faék egyszerűséggel bíró. Adott egy gonosz tükör, ami családokat tesz tönkre azzal, hogy megszállja a tulajdonosait. Pont mint egy kísértetház, csak most egyetlen bútordarabról van szó. A gond az, hogy Mike Flanagan író-rendező (aki már az Absentia – Alagútban is odavolt a vörös nőkért), eddig jutott a sztorival és nem igazán tudott megfelelő háttértörténetet építeni a tükörnek.

Esetünkben a Russell család és a Tükör párharcát követhetjük nyomon, több mint tíz év távlatából. Ennyi idő telte el ugyanis azóta, hogy Kaylie és Tim árván maradt. Még utóbbi ez idő alatt szinte teljesen feldolgozta a vele történteket, addig a lány azóta is bosszúra szomjazik. Mindent alaposan előkészít, majd rábeszéli testvérét, hogy számoljanak le a gonosszal.

A legszomorúbb az, hogy az Oculus dramaturgiailag bravúros tudna lenni, hiszen tulajdonképpen összeolvasztja a múltban és a jelenben történteket. A káoszt az erre való törekvés ellenére nem nehéz átlátni, a baj az, hogy sem elég tökös, sem elég kreatív nem tudott lenni a Mike Flanagan vezette stáb. A párbeszédek – amiből unalmasan sok van – nem vezetnek sehová, a para elmarad, egyedül a fényképezést lehetne kiemelni, de itt is jócskán korlátozott lehetőségei voltak a operatőröknek.

Az Oculus sajnos egy tucatsztoriból építkező tucathorror lett, különösebb mítoszépítés vagy emlékezetes jelenet nélkül, amit tényleg csak azoknak ajánlok, akik nem bírják a napot és már minden hasonló témájú filmet kivégeztek.

10/4

Share This