SOKKAL TÖBB MINT TESTŐR filmkritika

The Hitmans Bodyguard (2017)

Jaj de régen volt már, amikor egy teltházas moziban csodáltuk, ahogy a Ray Ban napszemüvegben parádézó, a cinkos mosolyt a szája szegletéből eltüntetni nem tudó marcona testőrdalia, Kevin Costner ölben vitte ki a túlzsúfolt szórakozóhelyről a halálra rémült és ettől karjaiban elalélt sztárénekesnőt, vagyis Whitney Houstont. Emlékszik még valaki erre a jelenetre? Vagy a filmre? Jó, persze a kérdés álságos, hiszen azért vannak a kereskedelmi tévék, hogy jó sokszor ismételve emlékeztessenek rá. Még azokat is, akik jóval később születtek, mint a 90-es évek meghatározó hormonakkumulátora. Ha tetszik, ha nem, a Több mint testőr a maga nemében klasszikus darab. Na nem azért, mert egy filmtörténeti remekmű lenne. Attól igen távol helyezkedik el (bár a Pappa Piát még így is jócskán beelőzi), mégis van egy olyan bája, hangulata, atmoszférája és kissé sete-suta, néhol bohózatba hajló, ugyanakkor érzékinek és hitelesnek ható szerelmi románca, ami az összes hibája – bugyuta párbeszédek, esetlen krimiszál, elképesztően bizarr fordulatok, majdhogynem pocsék színészi alakítások – ellenére nézhetővé, fogyaszthatóvá és maradandóvá teszi. Ha máshol nem is, a szívekben biztosan.

sokkal_tobb_2

Ami volt, elmúlt – mondhatnánk erre, felrúgva a közelünkben lévő közhelybográcsot. Hollywoodban azonban nagyon gyakran megfejnek olyan teheneket, amikből még leakasztható némi tejfölösleg. Mondjuk bankók formájában. A Sokkal több mint testőr előzetes marketingkampánya mindent kipréselt a neves előd tőgyéből, amit lehetett. Az angol és magyar címtől kezdve, a fekete-fehér kombón át azzal a plakáttal bezárólag, amin a láthatóan szárnyaszegett Ryan Reynolds ugyanúgy ölben cipeli Samuel L. Jacksont, mint Costner Houstont a kultikussá vált képsorban. Talán a paródia szelét és szagát is érezhettük a levegőben, mindaddig, amíg meg nem lestük a kész terméket. És igazán nem szeretnénk ünneprontók, vagy még inkább buligyilkosok lenni, de azt nem rejthetjük véka alá, hogy a kifigurázás kizárólag a hírverésig és a reklámig terjedt. A filmben már egy másik vonal kap erőteljesebb és jelentékenyebb szerepet. Mégpedig a 80-as, 90-es évek azon divathulláma, amikor összeeresztettek két egymástól gyökeresen eltérő habitusú és személyiségű figurát, akik a szemünk láttára ökörködnek, piszkoskodnak egymással, hogy aztán a végére a farokméregetésük eredményeként kiegyezzenek egy döntetlenben és életre szóló barátságot kössenek. Legutóbb Shane Black nosztalgiázott ezen a szerelvényen a Rendes fickókkal, most Patrick Hughes teszi mindezt a Több mint testőrt porhintésként és átverésként maga előtt tartó akcióvígjátékával.

sokkal_tobb_3

Nagyon hamar bebizonyosodik azonban, hogy amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek (a közhelyeknél csak a közmondásokat kultiváljuk jobban). Merthogy Blacknek érezhetően még a kisujjában is több van a haverkodós akcióvígjáték műfajából, vagy zsáneréből, mint a forgatókönyvet jegyző Tom O’Connornak és a rendezésre kissé elkapkodva felkért Hughes-nak. Ezért a Sokkal több mint testőr nem lesz más, mint egy iparkodó kontárok által összedobott ernyedt utánzat, ami csak messziről ugatja azt, amit profizmusnak, esetleg szakemberek által készített, valóban szórakoztatásra alkalmas moziknak hívunk. Derekasan próbálkozik, de egy idő után legalább annyira idegesítő, mint az a sárga színű gusztustalan ragya az arcunkon, amit sehogyan sem tudunk véglegesen kinyomni, mert mindig újra nő. Arról a számtalan banánhéjról nem beszélve, amiken rendszeresen elcsúszik és kitöri a nyakát. Vegyük mindjárt ezt a két, egymással gyerekesen rivalizáló és acsarkodó karaktert, akikben nincs semmi különleges, vonzó, cserébe viszont bővelkednek a sztereotípiákban. Az egyik, a testőr, vagy mi az isten, mamlasz és első látásra is balek. Az a fajta, aki a kocsijában egy flakonba hugyozik és aki úgy gondolkozik a szakításáról, hogy abban mindenki hibás, csak ő nem. A másik, a bérgyilkos, akit most kivételesen meg kell védeni, hogy egy tárgyaláson a fehérorosz diktátor ellen valljon, egy nagypofájú, minden támadást túlélni képes Herkules, aki videojátékok főhőseihez hasonlóan nyirbálja az ellent. Kifogyhatatlan tölténytárral.

sokkal_tobb_4

Na most kisvártatva az is kiderül róluk, hogy a múltban sem voltak ismeretlenek egymás számára, ugyanis a bérgyilkosnak többször az volt a feladata, hogy a testőr által védett személyeket kiiktassa. A csavar pedig az lenne, hogy ezúttal az ügynök menti, óvja és támogatja a korábbi ellenlábasát. Lehet, hogy van ennek a szituációnak éle, pikáns vonulata és humorra serkentő momentuma, de abból itt vajmi keveset látunk és tapasztalunk. Mert ez a két tag leginkább úgy analizálja egymást, mintha befizették volna őket egy pszichológiai tanfolyamra. Száraz és fárasztó szózuhatagokkal akarnak a másik fölé nőni, miközben a gonosz sarlatán emberei el akarják őket kapni. A fekete bérgyilkos ráadásul felkent Cupidóként próbálná a testőrét kibékíteni a volt csajával. Nincs azonban közöttük meg az a szikra, ami ezt a barátságot beindíthatná, csak elpofáznak egymás mellett, fátyolos szemmel ködös múltba révednek és a veszekedéseik végén leköcsögözik egymást. A poénok egy része működésképtelen, mert a csattanóját jó előre lelövik, a másik része pedig kisiskolás vetélkedőket, budiban megrendezett fütyiméregető bajnokságokat idéz. Kiscserkészes attitűd, amit a trágársággal akarnak nagykorúvá tenni. Meg olykor egy fingással. Hiszen azt mindig kajálja a nép.

sokkal_tobb_5

Ha már a dialógusok vérszegények, legalább az akciók tocsogjanak a piros nedűben – gondolta a rendező pajtás és előhúzta a raktárból az erre a célra előkészített ketchupos üvegeket, hadd szóljon. Nem is panaszkodhatunk, fürdünk a vértengerben rendesen és e mellé még kapunk néhány egészen tetszetős koreográfiával ellátott jelenetet, amik legalább kihúzzák a sárból a filmet. De Hughes ebben sem mértékletes, mert időnként John Woo-nak képzelve magát túltolja a lassításokat, éppen csak fehér galambokat nem reptet hozzájuk. A zavaróan előtérbe helyezett flashbackek pedig a kelleténél többször megfojtják a cselekményeket, miközben a jelentőségük a sztori szempontjából egyenlő a nullával. Ryan Reynolds abban látja a jövőjét, hogy komédiázik. Ha már sikerült Deadpoolként, miért ne lehetne másként is. Például úgy, hogy ezúttal csak egy sisak takarja a fejét öt percig. Az a gond, hogy ilyenkor előjön az is, hogy Reynolds nem egy ösztönös színészzseni. És akkor finomak vagyunk. Egy arca van. Azé a kamaszgyereké, aki nincsen felvilágosítva és az első magömlésekor rácsodálkozik, hogy miért nedves a gatyája, vagy a pizsamája, na és a lepedője. Ja és ehhez még tátva is marad a szája.

sokkal_tobb_6

Samuel L. Jackson rutinosan bohóckodik, kivillantja hófehér fogsorát, olykor a korai Eddie Murphy-t meghazudtolóan kornyikál és simán lemossa Reynolds-ot a pályáról. Nincsenek egy ligában. Gary Oldman sematikus és minden különbözőségtől megfosztott gonosza ujjgyakorlat és gondtalan pénzkereseti forma. Az észbontóan kinéző Salma Hayeknek pedig ömlik verbális kula a szájából. Ami kevésbé vonzó, inkább olyannak hat, mintha egy szép nő könyékig turkálna az orrában, tehát visszataszító.

Szólj hozzá!

Hozzászólás

50%
Átlagos

Sokkal több mint testőr

A Sokkal több mint testőr alaphelyzete még a szokásos bőrnyúzást félretéve sem lett volna olyan rettenetes. Csak kéne egy olyan forgatókönyvíró, aki tudja, vagy legalábbis kapiskálja, mi a humor és nem úgy csinál, mintha ezt tankönyvből tanulta volna. Méghozzá rossz tankönyvből. És persze nem ártana egy Shane Black kaliberű rendező, aki összhangba tud hozni úgy két főszereplőt, hogy köréjük egy vicces, épkézláb történetet épít. Mivel ezek hiányoznak, sokkal többet nem kaphattunk ennél. Egy módfelett közepes nyári limonádénál, amiben úszkálnak a legyek. Aztán megdöglenek.

  • Szerintem

Ez is érdekelhet Ettől a szerzőtől

Komment
Close