‘Stranger Things’ 1. évad kritika


A Netflix mondhatni történelmet írt megjelenésével és sikerével, minthogy kvázi elszakította a tévétől a sorozatokat, önálló médiummá téve azokat, megszüntetve egyúttal annak kényszerét, hogy a sorozatfogyasztó egy adott időponthoz rögzítse szenvedélyét (jóllehet, a torrentezés korában ez már eddig is így volt). S a Netflix igényesebbnél igényesebb szériákat gyárt, habár a reményteli kezdést sokszor követi lejtmenet, mint a Daredevil esetében láthattuk. De vajon a szintén sok potenciállal bíró Stranger Things is erre a sorsra jut?

stranger-things

Na, de mi is az a Stranger Things? A nyár egyik sztársorozata volt, mely mintegy a napjainkban dívó retróhullámhoz csatlakozva a nyolcvanas évek neonfényes, synthpopos és sci-fi- / horrorfilm-klasszikusokkal teli évtizedét eleveníti fel. A korábbi sorozatokból (Twin Peaks, The Killing, Wayward Pines) is ismerős tipikus kisvárosi közegbe helyezett Stranger Things pedig összességében nagyon erős hangulatú nosztalgiadarab, bár utolsó részéhez érkezve felmerül a kérdés, hogy kell-e nekünk még egy évad ebből a retróból. (Egy kevés SPOILER várható!)

A nyolcvanas évek, már sokszor leírtam, számomra is egy csodás hangulatú közeg, a heavy metal, a kultikus filmek (melyeken felnőttem) és a tipikus elektronikus zene miatt. Persze nemcsak ez kötődik az évtizedhez, illetve a hollywoodi filmek is természetesen nem véletlenül olyanok, amilyenek. A nyolcvanas évek Amerikája, a Reagan-éra jellegzetes korszak volt, mikor újjáéledt a hidegháború, illetve a hidegháborús paranoia, és akkor is nosztalgiahullám söpört végig az USA-n, mely ezúttal az ötvenes évek felé irányult. Az ötvenes években az Egyesült Államok még ereje teljében volt, vietnami háború és Watergate-botrány nélkül, kertvárosokkal és csúcson levő gazdasággal. A nyolcvanas évek ellentmondásos valóságában (narcisztikus győzelmi mámor és legyőzöttség-érzet, demokráciáért folytatott harc és latin-amerikai katonai diktatúrák támogatása, családtámogatás és válások számának növekedése stb.) az ötvenes évek egy olyan aranykornak tűnt, melybe a privát szféra mellett szívesen menekültek az emberek, és maga Ronald Reagan is szívesen nosztalgiázott színészi karrierjének és republikánus fordulatának korszakában.

A Stranger Things-ben a nyolcvanas évek elevenedik meg olyan nosztalgiával, mint amilyennel az ötvenes évek jelent meg Fredric Jameson szerint a Reagan-éra kultikus, máig sokszor újranézett alkotásaiban. S merengjünk el egy kicsit a nyolcvanas évek-nosztalgián, mely manapság nemcsak Amerikában, hanem általában a nyugati kultúrában divat. A korszak bár botrányokkal telített volt, és alapvetően a jóléti állam végét hozta el, mégis atmoszférája miatt vált ellentmondásossága ellenére ugyanolyan jellegzetes évtizeddé, mint az ötvenes évek. Az USA számára az Eisenhower-éra és a Regan-éra egyaránt idilli korszakok ellentmondásosságuk ellenére, minthogy a Reagan-i retorika és a korhangulat is alapvetően optimisták voltak, vagy legalábbis a társadalom szeretett volna boldoggá és győzedelmessé válni. A „győzelmi mámor” sok társadalomtudós (Christopher Lasch, Joseph Sartelle) szerint jellemezte a közhangulatot az elmúlt húsz év történései ellenére, és nem utolsó sorban a társadalom elhitte a neokonzervatív populista retorika szavait. Az Egyesült Államokban Ronald Reagannek máig nagy kultusza van, és a Reagan által emlegetett „Make America great again”-szlogen a rosszízű Donald Trump-kampány részévé vált. Szóval a nyolcvanas évek sok negatív történései (munkanélküliség, gazdasági válság, atomháborús pánik, „Irangate-botrány” stb.) ellenére Reagan karizmája és természetesen a retorikát támogató hollywoodi sikerfilmek miatt mégis nosztalgia tárgya lehet.

Matt és Ross Duffer („The Duffer Brothers”) sorozata, a Stranger Things ehhez a nyolcvanas évek-nosztalgiához csatlakozik, melynek értéke nagyban függ az utalások tömkelegétől, a megidézett klasszikusoktól. A sztori például vegyíti a nyolcvanas évek Hollywoodjának sci-fi-sablonjait, a tinifilmes kliséket, és azért érződik, hogy az alkotók néztek pár animét is, különösen az Elfen Lied című klasszikust. Na és persze Stephen King regényeit is kedvelhetik, mert a King-féle történetek hatása is kimutatható a Stranger Thingsen. S azért a nyolcvanas évek Amerikájának Reagan-i politikáját jellemző populizmus sem áll távol a Stranger Things-től, mely mondjuk már kifejezetten annak eredménye, hogy az évtizedben zajló gazdasági-politikai hatalmi folyamatok azóta csak felerősödtek.

stranger-things

A történet, mint már említettem, egy tipikus amerikai kisvárosi közegben játszódik, távol a metropoliszok zajától. Ám ez a hatalmas erdő által körülölelt település ezúttal sem a békés pásztori idillt jelenti, hanem elsősorban furcsa jelenségek terepe, ahol a természetfeletti elszabadul. A centrumban négy kisiskolás, kamaszodó fiú áll, akik barátok, együtt lógnak, mikor tehetik. Egyikőjükre azonban elég korán lecsap a nyitójelenetben elszabaduló különös, és különösen undorító, valamilyen másik dimenzióban lakó szörny. Így a „Where is Will Byers?” válik a sorozat fő kérdéséve (így hívják a megtámadott tinit). Édesanyja, Joyce (a nyolcvanas-kilencvenes évek felkapott, majd kissé lezüllött színésznője, Winona Ryder alakítja) ettől fokozatosan bekattanni látszik, jóllehet, téveszmének hitt tapasztalatait előbb-utóbb a kisváros sörhasú, kiégett rendőrfőnöke, Jim és Will bátyja, Jonathan is valóságként fogják megélni. Ugyanis ez a szörny nem a szarral gurigázik, bárhol bármikor feltűnhet, a teleportálás számára nem túl nagy gond.

Természetesen a szörny nyomában ott lohol egy rejtélyes tudós-titkosügynök csapat is Dr. Martin Brenner (Matthew Modine, szintén a nyolcvanas évekből ismerős filmszínész formálja meg az antagonistát) vezetésével, aki telepatikus képességekkel megáldott lányával próbálta volna meg elintézni (?) a lényt. Eleven (a borotvált fejű kamaszlány erre a névre hallgat) azonban megszökik, így nemcsak a feltehetően idegen bolygóról származó jövevényt, hanem Elt is meg kell találniuk. El azonban összebarátkozik Will barátaival, Mike-ékkal. Így a sorozat fő kérdése, feszültségforrása az lesz, hogy ki birtokolja Elt, illetve sikerül-e a nagyhatalmú lány segítségével elpusztítani vagy kordában tartani azt.

A Stranger Things tehát összetett sztori, és bőven van potenciál egy második évadban is, hiszen rengeteg kérdést hagy nyitva a háttérben működő tudóscsoporttal, a szörnnyel és Ellel kapcsolatban. A többek között az Alienből és A dologból (1982) összegyúrt dög képességeinek csak egy részét ismerjük meg, és megtudjuk, hogy valamiféle nyálkás átjárón keresztül közlekedik saját dimenziója és az emberi világ között. És valami miatt érdeke nem megölni, hanem életben tartani elrabolt áldozatait. (Nem árulok el nagy titkot, ha beismerem, hogy Willt sem végzi ki.) Ami miatt a sorozat utolsó részében a David Cronenberg-féle testhorror is beköszön, szóval ocsmányságból nem lesz hiány az idegen entitásnak köszönhetően.

stranger-things-season-1

Persze ez nem egy horrorsorozat, vagy legalábbis nem az irracionális borzalom elleni küzdelem az elsődlegesen fontos benne, hanem az alkotók a nosztalgikus máz mögött megpróbálnak emberi drámákat is ábrázolni. Ami valljuk meg, nem megy olyan jól nekik, mint a filmes intertextusok egybegyúrása. Sőt elsősorban a filmes idézetek és a kiváló eredeti zene, illetve klasszikus slágerek megidézése miatt szerethető sorozat a Stranger Things, magát a korszakot viszont végig úgy éreztem, hogy nem tudja kellőképp autentikusan megragadni. Azaz a zenéken, popkulturális idézeteken és a populista retorikán kívül nem nagyon van nyolcvanas évek-hangulata a szériának. Ezek a gyerekek és szereplők – beleértve a nyolcvanas évek Hollywoodjából ismerős színészeket is – egyszerűen túl „maiak”. Persze Fredric Jameson is azt írja a hetvenes-nyolcvanas évek nosztalgiafilmjei kapcsán, hogy ezek nem annyira a korszak hiteles megjelenítésére, hanem egy elképzelt, legfeljebb önmagában igaz ötvenes évek-képet jelenít meg. Azonban míg mondjuk George Lucas American Graffitijében (1973) én egy percig sem éreztem, hogy ezek az arcok nem az ötvenes években élnek, vagy a Vissza a jövőbe (1985) kapcsán sem merült fel bennem, hogy az ötvenes évek-jelenetek nem is annyira az ötvenes években játszódnak, addig a Stranger Thingsben folyton bennem motoszkált az, hogy mindez csak konstrukció.

Amúgy persze a színészekre nem lehet panasz, bár megjegyzem, egyfelől Winona Ryder kicsit túltolja a szerepét, másfelől pont a főszereplő srác (Mike) nem egy „izmos” karakter. A haverjai, különösen a pösze kisfiú remekül játszanak. De a pálmát mégis a különleges Elt játszó Millie Bobby Brown viszi, aki elképesztő a szerepben. Róla tudni kell, hogy egy igen fiatal színészpalánta, mindössze 12 éves. Ám ennek ellenére úgy teljesíti feladatát, mint egy profi. Ő volt talán az egyetlen, akiről maximálisan elhittem, hogy az aki: tökéletesen azonosult a szerepével, Elevennel. Nagyon hitelesen játssza a megszeppent, világtól sokáig elzártan élő, telekinetikus képességekkel bíró tinilányt, aki alapvető szavakkal, fogalmakkal nincs tisztában teljesen. Például Mike tanítja meg rá, hogy mit jelent a „barátság” szó. Talán csak az utolsó részben, a „nagy leszámolás” alkalmával „ordítja túl” kicsit a szerepét, de amúgy mind a 8 epizódon keresztül, magas színvonalú a lány teljesítménye.

Emellett kiemelném még az idősebb szereplők közül a „szerelmi háromszöget”, a Jonathant alakító Charlie Heatont, a mutatós Nancy-t megformáló Natalia Dyert és Nancy rosszfiú lovagját, Steve-et megelevenítő Joe Keery. Mindhárman kellőképp érdekes figurák, habár nyilván sablonokból építették fel őket: Jonathan a tipikus geek, a Vissza a jövőbe George McFly-a vagy a Nulladik óra (1985) introvertált emo-csajának megfelelője, míg Nancy a menő, de tisztességes tinilányok archetípusa, Steve pedig egyértelműen a „punk”, aki bejön a nőknek, éppen ezért talán nem nagyon értékeli kapcsolatait. Tehát tulajdonképpen klisékről van szó, de a Duffer-tesók remekül bánnak a karakterklisékkel is, nemcsak a filmes idézetekkel.

Ha a sorozat nem is makulátlan, az eredeti és a hozott zenei hanyag, köztük a főtéma vitathatatlanul zseniális

A gyerekek mellett számomra még az antagonista, azaz a Matthew Modine által megformált Dr. Brenner volt igencsak emlékezetes figura. Nem nagyon szólalt meg, de mikor feltűnt ez az öltönyös, bizarr módon megnyerő külsejű, de amúgy velejéig romlott és számító figura, azonnal tudta az ember, hogy ő az a modern gonosz, akit Király Jenő a nyolcvanas évek akciófilmjei kapcsán csak „menedzser-rém”-nek nevezett. És valóban: Dr. Brenner veszélyesebb, mint maga a szörny. Miért? Mert míg a szörny kiszámítható (a karakterek hamar kiismerik, mikor, miért, és hogyan tűnik fel), addig Dr. Brenner és csapata kiismerhetetlen. Ez teszi az antagonistát igazán félelmetessé, hogy bárhol, bármikor feltűnhet, és mivel valószínűleg a kormány emberei, de legalábbis nagyhatalmú csoportról van szó, a törvény felett állnak, sőt ők maguk a törvény. Ha pedig egy társadalmi-politikai rendszerben a törvény a gonosz kezében van, az emberek kiszolgáltatottak, csak magukra számíthatnak.

Ennyiben tehát beköszön a nyolcvanas évek populista retorikája is, melynek természetesen nagyon is van alapja. A Reagan-érában ugyebár a kormányzat fő jelmondata paradox módon az volt, hogy „A kormányzat maga a probléma”. Vagyis ez annyit jelentett, hogy a szövetségi irányítás befolyását csökkenteni kell a tagállamok felett, decentralizációra, nagyobb állami autonómiára van szükség, hiszen Amerikát is többek között a lehető legnagyobb szabadságot kapó farmerek, illetve határvidéki városok tették naggyá  – legalábbis a retorika szerint. Amelynek része volt a szabadpiaci kapitalizmus, vagyis a klasszikus liberális gazdaság, ami a szabadverseny ideáját hangsúlyozta. Ronald Reagan pedig egyfelől azzal nyerte el még bizonyos Demokraták bizalmát is, hogy az amerikai gazdaság egyik fő problémájaként jelölte meg a trösztösödést, hogy a piacot és már a politikai hatalmat is nagyvállalatok próbálják meg monopolizálni, melyek így szembeszegülnek az amerikai demokrácia legfőbb elvével, a szabadversennyel.

Mindez persze azért populista, mert egy, már a hetvenes évek eleje óta filmekben is megjelenő, népszerű összeesküvés-elméletre alapozott miszerint a valódi hatalom nem a kormányzat, hanem a háttérben működő szervezetek kezében összpontosul, melyek két lábbal tiporják az emberi jogokat és az Alkotmányt. Csak pár véletlenszerűen bedobott filmcím, melyekben mindez közvetlenül vagy allegorikusabb formában megjelenik: A mandzsúriai jelölt (1962), Másolatok (1966), A Parallax-terv (1973), Magánbeszélgetés (1974), Kínai negyed (1974), Szárnyas fejvadász (1982). S természetesen mindennek volt alapja, hiszen a rejtélyes elnökgyilkosság, a Watergate-lehallgatás vagy a CIA háttérben folytatott akciói mind igazolták az „árnyékkormányok” létezését. Ahogy persze manapság sem kell a nyolcvanas évekbe visszamenni valósággá váló összeesküvés-elméletekért. Hogy csak egyet említsek: a Snowden-ügy. De emlékeztetnék mindenkit arra is, hogy a magánhadseregek szerepe milyen vészjóslóan nagy ütemben növekszik a politikai-gazdasági szférában, természetesen az Egyesült Államokban is.

Stranger Things

Az összeesküvés-elmélet főleg akkor válik populista retorika részévé, ha egy politikus a hatalomszerzés végett használja fel ezeket úgy, hogy valójából maga is a korporatív kapitalizmust támogatja. A Reagan-érában sem volt ez másképp, és az Obama-kormányzat alatt sem történt változás az alkotmányos jogokat sértő lehallgatásokkal kapcsolatban, holott Obama megígérte. S Ronald Reagan is gazdasági intézkedéseivel akarva-akaratlan a nagyvállalatoknak kedvezett (hogy csak egyet említsek: az adócsökkentés egy ilyen lépés volt).

A Stranger Thingsben Dr. Brenner és mindenütt jelenlevő csapata egyszerre idézik meg tehát a nyolcvanas évek populista retorikájának konteóit és a kortárs, igazoltan létező magáncsoportokat, akik a publikus intézményeket használják fel magánérdekek érvényesítése végett. Dr. Brenner pedig teljes higgadtsággal hág át törvényeket és sért jogokat, a hetedik-nyolcadik részben betör magánházakba, embereket raboltat és kínvallatásra is parancsot ad. Számára nem léteznek gátak, mivel ő az, aki a gátakat is kontrollálja, ő bármit megtehet. Zseniálisan veszélyes, mindenek felett álló gonosz ő, akinek azért persze van emberi oldala – Elt akármennyire is kihasználja, azért mégiscsak a lánya. Így nemcsak a hatalomvágy, hanem az apai szeretet is hajtja küldetésében. Kegyetlennek kegyetlen, hiszen Elt is kínozza, hogy kihozza belőle a maximumot, de a fel-fellángoló apa-lánya kapcsolat miatt mégsem válik sablonos gazemberré. Matthew Modine és Millie Bobby Brown karaktere viszik tehát a hátukon a sorozatot.

Érdekesek lennének egyébként a kisgyerekek és a gimnazista tinik is, de esetükben úgy éreztem, hogy gyakorlatilag megismételték ugyanazt a konfliktust a két szálon. Avagy Mike-ot és baráti körét is betalálja pár kötözködős suhanc, akik végigkísérik hőseinket a nyolc epizódon, és a kissé magának való, különc, hallgatag Jonathant is kicikizi Steve és baráti köre. S mindkét bully-zós szálra gyakorlatilag ugyanaz lesz a megoldás is, mellyel szintén nem árulok el nagy meglepetést.

Emellett nagyon kiszámítható az is, hogy ki, kivel és miként fog összejönni a sztori folyamán. De ezt lovagiasan tudjuk be annak, hogy egy retrosorozatról van szó, mely direkt felvonultat bizonyos kliséket, melyeket nem feltétlenül kifigurázni, hanem nosztalgikus múltidézés részeként szeretne feleleveníteni. S végső soron ezzel ki is békültem, mert a Vissza a jövőbe például máig nagy kedvencem.

stranger-things-03

A Stranger Things tehát egy jó kis nosztalgiázós sorozat, mely meg-megbicsaklik, de összhatásában meglepően impozáns, szórakoztató és le is tud kötni. Az utolsó rész nem lett annyira ütős, mint amilyennek egy évadzáró epizódnak lennie kellett volna, de azért még kiszámíthatósága ellenére is lesokkolt az, ami az utolsó képsorokon zajlott. Távol áll ez még a Twin Peaks sorozatfináléjának Cooperes képeitől, ám ahhoz hasonló a hatás.

Hogy ezt miként, milyen irányba lehet folytatni, azt a cliffhanger már körvonalazza. Kérdéses, hogy kell-e ebből egy második évad, ami a Wayward Pines vagy a Daredevil mintájára betegesen bukdácsol végig a diadalmenet helyett a virtuális vörös szőnyegen. Reméljük, hogy a Duffer-tesók nem lesznek slendriánok, és továbbra is szívükön viselik a széria sorsát.

Szólj hozzá!

Hozzászólás

Ez is érdekelhet Tőle

Komment