Sully – Csoda a Hudson folyón filmkritika


Hétköznapi hősökre márpedig szükségünk van. Mint egy falat kenyérre. Legfőképpen azért, hogy ne csupán az emberiség roncsolt felületével szembesüljünk, hanem időnként bepillantást nyerjünk olyan emberek életébe, akiknek még nem büdös a sorstársaikért vállalt felelősség és akár egy kisebb csodát végrehajtva is teljesítik azt, amire egykoron felesküdtek. 2009-ben egy fagyos januári napon Chesley „Sully” Sullenberger pilóta közvetlenül a felszállás után észlelte, hogy egy váratlan madárinvázió következtében meghibásodott a repülőgépe New York városa felett. A másodpercek tört része alatt kellett eldöntenie, hogy visszafordul a repülőtérre, vagy más lehetőség nem lévén leszáll a jégdaraboktól hemzsegő Hudson folyó vizére, ami azonban számos veszélyt rejtett magában, hiszen az ilyen landolásoknak a túlélési esélye nagyon közel helyezkedik a nullához, a fedélzeten pedig 155 utas bízott abban, hogy egyszer sikeresen földet érhet. Sully belül ugyan valószínűleg reszketett, mint az a bizonyos kocsonya Miskolcon, kívülről azonban egy pillanatra sem veszítette el a hidegvérét és végül meglépte azt a kockázatos húzást, amit tízből kilencen nem mertek volna: vízbe vezette a gépet. Az égiek vele voltak, minden utas megmenekült, Sullyt hősként és megmentőként ünnepelték. Egy darabig.

sully_1

Mert jöttek a fehér ingesek a bürokrácia útvesztőjéből és egy vizsgálat keretében mindenképpen be akarták bizonyítani, hogy Sully sokat és feleslegesen reszkírozott, hiszen más módon is célt érhetett volna. Ennek érdekében pedig bevetettek mindent, szimulációkat, szakértői anyagokat, aztán persze törvényszerűen felsültek vele és megállapítást nyert, hogy a pilóta akkor és ott bátran és az utasok biztonságát maximálisan szem előtt tartva cselekedett. Sullyt megviselte a tetemre hívás és a további megpróbáltatásokat és sustorgásokat elkerülve inkább angolosan távozott, vagyis nyugdíjba vonult és könyvet írt a történetéről. A filmesek pedig annyira várják az ilyen heroikus csemegéket, mint közmunkás a havi elszámolást, mert ezekben egyszerre van verejték és könny, humánum és hősiesség és még egy nagy adag patriotizmus is szorul beléjük, ha szerencsénk van, akkor az ízlésesebb és elfogadhatóbb fajtából.

sully_2

Clint Eastwood vitathatatlanul Hollywood egyik nagy bálványa és ősbölénye, aki még 86 éves korában sem focizik a kertben az unokákkal, hanem rendszeresen forgat, most már inkább a kamerák mögött. A pályafutásába még akkor sem ildomos és sportszerű belekötni, ha az utóbbi időben már sokszor érezzük a levezetés szagát, hiszen az Elcserélt életek óta olyan munkákba vágta a fejszéjét, amikre túlzás volna ugyan rosszat mondani, de kimagaslót sem igen lehet. Legutóbb az Amerikai mesterlövész osztotta meg a filmszerető közvéleményt, a hazájában kedvelték, de máshol erős szkepszisekkel és fenntartásokkal fogadták, többek között az otromba demagógiája miatt. És bár a tisztelet és a megbecsülés Eastwood esetében sem egy illékony és múlandó dolog, mégsem állíthatjuk teljes bizonyossággal, hogy a Sullyval egy újabb filmes mérföldkőhöz érkezett. Ahhoz túl sok minden hiányzik belőle. Leginkább egy olyan épkézláb történet, amiben nincsenek üresjáratok, ahol a feszültség egy pillanatra sem lankad és nem utolsósorban kitölt egy mozit, ami egyébként sincs bő lére eresztve. Az a helyzet, hogy többször azt érezzük, mintha a sokat tapasztalt és látott vén róka tanácstalan lenne. Eastwood a szíve mélyén feltehetően tudja, hogy a sztori alig áll meg a lábán, ezért Sullyhoz hasonlóan különböző mentőakciókba fog, hogy valamelyest tompítsa a hiátusainkat.

sully-laura-linney

Csakhogy a nagy akarásnak, ha nem is nyögés, de egy félkész termék lesz a vége. Merthogy azzal még megbarátkoznánk, hogy Eastwood figyelem fokozóként ugrál az időben, különböző fontosnak vélt szemelvényekkel hátráltatva a katasztrófa pontos és teljes bemutatását, viszont azzal már erőteljes zavarokat okoz a rendszerben, amikor olyan bozótosba navigál, ahol a sok fa között nem látjuk az erdőt. Nem tudjuk mire vélni ugyanis azt a két egészen rövid jelenetet, amiben arra akar rávilágítani, hogy Sully már kölyökkorától olthatatlan szenvedéllyel közelített a repüléshez. Ez különösen annak a fényében hat felesleges totyogásnak és pepecselésnek, hogy Sully egy interjú során kifejti, hogy 42 éve csak ezzel foglalkozik és a munkáját mindennél előbbre helyezi. Eastwood vélhetően ezt próbálja még autentikusabban körüljárni, amivel mindössze annyi problémánk van, hogy nincs szükség rá, hiszen olyan tényt magyaráz, ami nem annyira érdekes és számottevő, hogy erre kitérőket kellene áldoznia. Ráadásul azokat is teljesen ad-hoc jelleggel hasznosítja. A rendező tudatában van annak, hogy Sully önmarcangolása és fel-feltámadó lelkiismeretfurdalása egy idő után kínos eseménytelenségbe és önismétlésekbe csaphat, ezért aztán olykor előhozakodik olyan felvetésekkel, amit elfelejt kibontani és hagyja, hogy lógjanak a levegőben, mint egy ruhadarab a szárítókötélen. Sully magánéleti válságának és anyagi gondjainak miértjeire például nem kapunk választ, csak említés szintjén érdemelnek valamifajta funkciót, de akkor meg minek?

sully-2

Eastwood rutinosan kezeli Sully tépelődését, ugyanakkor mindenki mást elhomályosít körülötte. Az első tiszt egy jópofa báb lesz, a feleség telefonközpontos, a vizsgálók pedig olyan droidok, akik felmondják a szövegkönyvet, így a karakterekből, a főhőst kivéve hiányzik az emberszag. A baleset professzionálisan kerül megvalósításra, ebben ott lapul a dráma és az izgalom, még akkor is, ha a végkifejlettel tisztában vagyunk. Eastwood mesteri formája azonban igazán a vizsgálat egyes fázisainál csillog a régi fényében, hiszen itt adagolja úgy a feszültséget, hogy az összeütközéseknek, a véleménykülönbségeknek tétje és szépen felépített kerete lesz. Idősebb korára, ha máskor nem is, úrrá lesz az emberen a szentimentalizmus, sokszor nem is lát a könnyeitől, amit Eastwood sem tud kikerülni, bármennyire is óhajtaná. A Sullyt is megkísérti helyenként az érzelmekkel teli vattacukor illata, még ha nem is fullad bele végérvényesen a mézes köcsögbe. Tom Hanks minden ízében ideális Sully, mértéktartó és visszafogott alakítása most is erőssége a filmnek, ahogy a Phillips kapitánynál is az volt, de olyan nagyon új színeket és fordulatokat ne várjunk tőle. Hanks mellett a koncepcióból eredően jóformán senki nem rúg labdába, Aaron Eckhart inkább csak viccesen végszavaz, Laura Linney folyamatosan telefonon lóg, Anna Gunn pedig egy antipatikus, kákán is csomót kereső vénkisasszony. A Sully Tom Hanks színészi nagysága köré fon egy újabb glóriát, ami alapvetően nem baj, csak egy kicsit kár a többiekért, akik nagyobb súlyokat is elbírnának.

sully_5

Clint Eastwood a Sullyval sem rombolja a hosszú évek alatt felépített, hangos sikerekben gazdag rendezői renoméját, igaz nem is tesz hozzá egy újabb jelentős munkát. Mert a Sully egy tisztességesen és becsületesen levezényelt dolgozat, amivel – ne legyünk álszentek – Oscarra hajt. Nem szeretnénk egy botcsinálta jós szerepében tetszelegni, de ezúttal ez a mozi előreláthatóan kevésnek bizonyul majd a végső hajszában. Ahhoz nem eléggé karizmatikus, nem eléggé emlékezetes, sőt helyenként kifejezetten lagymatag benyomást kelt. Ettől függetlenül nem lennénk meglepve, ha Eastwood mégis betolná a Sully szekerét a jelöltek közé. Azonban ez sokkal inkább a rendező elismertségének és nevének szól majd, ha és amennyiben megtörténik, mint a film erejének. Mert az kissé harmatos.

6/10       

Szólj hozzá!

Hozzászólás

Ez is érdekelhet Tőle

Komment