‘Szellemirtók’ filmkritika


Szellemekkel legutóbb az azóta már jobblétre szenderült Budapest Tv csatornáján találkozhattunk, amikor az aluszékony Gyurcsók Józsi bácsi meg a haverja, aki táltosnak nevezte magát, meglóbálták a szteroidokkal megtömködött, hatalmasra duzzadt hangvillájukat, hogy kiüldözzék az ártó démonokat szerencsétlen betelefonálók szervezetéből. Ők voltak a rendszerváltás utáni, bimbózó tudathasadásos állapotban leledző országunk modern szellemirtói, akik sportot űztek a lenyúlásból. Persze gyerekkorunkból még nekünk is felrémlik, amikor Bill Murray, Dan Aykroyd és társaik ledózeroltak egy fél várost, hogy különböző elektronikus szerkentyűikkel – amiknek az alkatrészeit feltehetően egy közeli szeméttelepről guberálták – begyűjtsék az elkanászodó kísérteteket, akik folyamatosan bosszantották a lakosságot. Olykor simán beléjük költöztek, néhanapján nem túl illendő módon lehányták őket, máskor pedig, ha úgy tartotta kedvük egy dermesztő illatfelhő kíséretében az orruk alá pukiztak egy kellemeset. Az amerikai eredeti realitásérzéke vetekedett Józsi bácsi ördögűzéseivel, de egyszeri kikapcsolódásnak megfelelt, ha már kicsit tele volt a puttonyunk a Bud Spencer-Terence Hill összeröffenésekkel.

szellemirtok_4

A Szellemirtók feltámasztása és újjáélesztése egy megdöbbentő és első hallásra talán hihetetlennek tetsző összeesküvés-elméletet indukált bennünk. Valahogy úgy képzeljük, hogy Paul Feignek, aki többek között A kém, vagy a Női szervek című limonádékat is tető alá hozta, volt egy szabad estéje, amikor unalmában eszébe ötlött, hogy maradt egy kis füve a fagyasztóban. Nosza, feltépte a szekrényt, előbányászta az eldugott kincset, rágyújtott egy pipára, miközben más nem lévén a világhálót böngészve rábukkant Józsi bácsi és tanítványai magyar csodájára. Mivel a marcsi kellően elbódította és átjárta mindkét agyféltekéjét, beleszeretett a távgyógyítók kalimpálásaiba, átszellemült pillantásaiba, olyannyira, hogy öntudatlan mivoltában, azonnal bevillant neki, hogy honfitársai is összetákoltak már valamikor ilyen hadonászós, kísértetjárásokkal ötvözött mesét. Na, ez volt a Szellemirtók, amiből a nagy siker hatására még repeta is készült. Feig beállt, mint a gereblye, aminek az lett a következménye, hogy még a szédelgős éjszakán farigcsált egy vázlatot, amit miután kijózanodott sem dobott a kukába hulladék gyanánt, hanem bekopogtatott vele a Columbiához. A súlyos agyzsugorodásban szenvedő stúdió fejesei pedig nem hajították ki az ablakon azzal, hogy nem kérnek a bekészült fecnijeiből, mert messziről elkerül mindent, ami ötletes, humoros és szellemes, hanem meglapogatták a vállát és biztatták, ha már kitaláltad, csináld, legalább megspórolod nekünk a gondolkodás tudományát.

szellemirtok_2

Nos, a Szellemirtók mai környezetben játszódó, női főszereplőkre hangolt változata, erőteljesen demonstrálja, milyen az, ha egy ilyen elkorcsosodott, kipurcant elme szüleménye eljut a megvalósítás végső fázisába. Rögvest megmondjuk: illúzióromboló. Mert nem arról van szó, hogy ez a film kicsit megfázott, amit meg lehet gyógyítani, nem, ez a mozi olyan beteg, ami menten elpusztul. És ezen nem segít a hat diplomás kuruzsló sem. A történetben nem repedések vannak, hanem szakadékok. A Szellemirtók ezért inkább úgy fest, mint egy szkeccs, vagy stand-up gyűjtemény, amibe ha erősebben mart a fű, Feig beillesztett egy-két cselekmény csírát. Merthogy itt a fő prioritás, hogy ezek a nők beszéljenek, fecsegjenek, lefetyeljenek és persze olykor még viccesek is legyenek, hiszen elvileg nevetni jöttünk, nem búslakodni. Igen ám, csak hát a szövegek megírásához kellene némi kurázsi, vagy tehetség, esetleg, ha némi spontaneitással is szeretnének dicsekedni, akkor jól jönne egy kis improvizációs készség. Na, ezek közül itt valamennyi csődöt mond. Ezek a dumák laposak, sótlanok, szárazak, sőt sok esetben olyanok, mintha plázacicák és divatmacák cseverésznének a műkörmösnél, vagy a fodrásznál sorukra várva. Humor az még véletlenül sincs bennük, csak affektálás, kényeskedés és persze egy jó nagy adag üresség.

szellemirtok_1

És mit kíván ilyenkor nyomorában a magyar? Akár már egy Trabarnát is, zümmögő, brümmögő motorhangokkal, hiszen az még mindig elviselhetőbb lenne talán, mint az, hogy kínunkban a padlót bámuljuk, vagy a mennyezetet vizslatjuk, hogy mikor szakad már le megszabadítva ezektől a locsogó némberektől. Karakterekről maximum álmodhatunk, a valóság az, hogy kapunk az arcunkba négy nőt, akiknek még úgy sincs sok közük egymáshoz, hogy a forgatókönyv, vagy az, amit annak hazudnak, nagy nehezen összekaparja őket, hogy aztán egyetlen jellemvonással kiüsse a szemüket. Az egyik vakbuzgó, a másik csoki, vagyis fekete, ami itt nem küllem, hanem belső tulajdonság, a harmadik hipszter, a női Bye Alex, a negyedik meg a sarki ötforintos boltból öltözködik, tábla helyett tartva maga előtt a férfiaknak, hogy messze kerüljék el, mert még hisz a pókhálóban. Ezekkel a spinékkel az ember még részegen sem szimpatizál, nemhogy józan állapotban, ezért aztán küszködnünk sem kell, hogy megkedveljük őket, hiszen lehetetlen küldetésre vállalkoznánk, azt meg nem szeretjük.

szellemirtok_5

Lenne itt még egy gonosz karakter is, az iskolás korában a szétálló fülei és csúnya pattanásai miatt társai közül kitaszajtott Pistike, aki azzal, hogy ráereszti a randa szellemeket a világra, megtorolhatja a serdülőként szerzett sérelmeit. És ennél a pontnál azon is eltöprengünk, hogy vajon mi álltunk meg az evolúciós folyamatban, vagy Feig annyira retardált, hogy azt gondolja a tízéves gyereken kívül ezt még bárki beszopja. Anélkül, hogy védenénk magunkat, inkább az utóbbira szavazunk. Az még lehetne vicces fejezet ebben a savanyú és megrohadt kovászban, amikor az eredeti szereplőket elhelyezi a rendező az aktuális termékében. Azonban Feig kontár melósként ezeket a pillanatokat is rendesen kimiskárolja. Bill Murray például egy olyan szkeptikust alakít félgőzzel és unottan, aki helyett el tudnánk képzelni Vágó Istvánt is, amint vakargatja az ápolt kaporszakállát. Dan Aykroyd taxisként kap öt mondatot, amiben sem poén, sem értelem nincsen, hogy aztán Ernie Hudson és Sigourney Weaver cameoját ne is részletezzük, mert nem érdemes. Harold Ramis valószínűleg siratja az égi egereket, hogy meddig silányították a szerelemgyerekét.

Melissa McCarthy-nál már azt is fejlődésnek éreznénk, ha kevésbé lenne idegesítő és elviselhetetlen. Mert kedvelnénk mi a kissé húsosabb, dundi komikákat, ha látnánk a pezsgést, pörgést és a humort, de ha azok nincsenek, akkor csak fájdalmat és kínlódást tapasztalunk, ami a hátunk közepébe hasít. Kristen Wiig sem erre a szerepére lesz a legbüszkébb az életében, ha majd nagymamaként visszatekint rá az unokái körében. Chris Hemsworth rosszabb, mint valaha és ez azért nem annyira kritika, mert ő soha nem volt még igazából jó sem, talán a Hajsza a győzelemért című mozit kivéve. Leslie Jones a lepcses szájú fekete, aki semmit nem tud hozzá tenni ehhez, Kate McKinnont meg sokszor észre se vesszük, ő lenne a hipszter egyébként. Andy Garcia eljutott oda, ahová nagyon sok elődje, önmaga paródiájává süllyedt.

A Szellemirtók újabb ördögűzése pokoljárásokat idézően gyötrelmes, se nem vicces, se nem önironikus, se nem agyafúrt, se nem rafkós. Mindössze: ostoba. De nagyon. A vizuális trükkök sem dobják fel, sőt a piros sugarak örökös ismétlődésétől már kis híján vizelési ingerünk támadt. Ráadásul mindennek dupla feneket kerítenek, a finálét körülbelül háromszor üljük meg, amit még stáblista alatti jelenetekkel is súlyosbítanak. Paul Feig dolgozatának mottója: két óra szellemtelen önsanyargatás. Jelentkezzen, akinek szüksége van erre. 3D-s szemüvegben. Idő –és pénzpocsékolás.

2/10

Szólj hozzá!

Hozzászólás

Ez is érdekelhet Tőle

Komment