Filmsor - Mozifilmek, tévésorozatok, média

Széttörve filmkritika

M. Night Shyamalan lassan ébredezik

0

Arra a kérdésre, hogy hány fajta személyiség lakozik egy emberben, alapjáraton könnyű megadnunk a választ. Egy. Azzal is meggyűlik a bajunk olykor. Ez lenne a normális eset, azonban a tudomány már régóta foglalkozik az úgynevezett disszociatív identitászavar, vagy multiplex személyiségzavar problémájával, amikor az egyénnek több elkülönült személyisége létezik. Számszerűsítve; lehetnek ketten, de akár százan is. Ezeknek sokszor saját neve, emlékezete és gondolkodása van, sőt még az is elképzelhető, hogy a testi felépítésükben és a fizikai jellemzőiket tekintve is megkülönböztethetőek egymástól. A személyiségek között előfordulhatnak kisebb-nagyobb átfedések, általában tisztában vannak a többi létezésével és ezekkel együtt tudnak élni. Ez az identitászavar gyógyszerekkel csak ritkán kezelhető, a páciensek inkább elnyomják azokat a személyiségeket, amelyek nem kívánatosak. Daniel Keyes, amerikai író két kötetet (Szép álmokat Billy!, Billy Milligan háborúi) is szentelt a témának, amelyek alapját egy igaz történet szolgáltatta, mégpedig azé a Billy Milligané, aki 1977-ben Ohioban rabolt el és erőszakolt meg három fiatal nőt, úgy, hogy valójában huszonnégy különböző korú és jellemű ember élt benne. Szó volt róla, hogy megfilmesítik a könyveket, Leonardo DiCaprio-t is emlegették, mint, aki esélyes Milligan szerepére, de aztán jegelték a projektet. És most már nem is biztos, hogy fel kéne azt olvasztani. Hiszen M. Night Shyamalan lelőtte a poént. A Széttörve története ugyanis kísérteties hasonlóságokat mutat Billy Milligan sztorijával. Véletlen lenne?

Mivel a stáblistát bogarászva sem találjuk az író nevét, el kell hinnünk azt a verziót, hogy Shyamalan mindössze inspirációs forrásként használhatta az előzményeket és még Keyes műveit sem olvasta hozzá. És ha ez kell ahhoz, hogy Shyamalan visszataláljon az egykori önmagához, hát legyen, rajtunk ne múljon. Azt szokták mondani, hogy a tehetség nem vész el, csak átalakul. Shyamalannél ez körülbelül azt jelentette, hogy szobrászból lett favágó. A Hatodik érzéknél még alkotott. Egy olyan fordulatot mindenképpen, amitől a nézők többségének úgy maradt tátva a szája, hogy azóta sem tudja becsukni. Aztán volt A sebezhetetlen és a Jelek, amikben hellyel-közzel voltak emlékezetes momentumok, csodásak már kevésbé, de itt még lejtőről nem beszélhettünk. Az csak ezek után következett. És mély gödör lett a vége. Az esemény című filmje például azzal ellentétben amit ígér, annyira eseménytelen, hogy azon sem csodálkoznánk, ha egyesek altatóként használnák, hogy nagy horkolásokkal kísérve pihenjék ki a fáradalmaikat alatta. Nem is folytatjuk a sort, minek rugdossuk még tovább Shyamalan-t, faragták őt a pénzügyi fiaskók rendesen. Azonban megtépázni és szétcincálni nem tudták. A rendező lelkesedése töretlen. És azoké is, akik még mindig fedezik a költségeit. A Széttörve pedig egy dolgot kétségtelenül bizonyítani látszik. Shyamalan-t nem szabad leírni. Azt nem állítanánk, hogy feltámadt, mint Jézus, de lassan éledezik. Már szaporábban veszi a levegőt.

M. Night Shyamalan tőle talán kissé szokatlan módon ritmusosan kezd. Belecsap a lecsóba és hipp-hopp arra eszmélünk, hogy a főhőse, Kevin által elrabolt három lány egy pinceszerű helyiségben rémülten találgatják, hogy mihez akar kezdeni velük a fogvatartójuk. Még az is bevillan előttünk egy kósza pillanatra, hogy a rendező ezúttal féket nem ismerve tövig nyomja a gázpedált és egy kamarathrillerbe ágyazott feszes bújócskát és fogócskát produkál, amiben kiemelt szerepe lesz Kevin személyiségeinek és a lányok menekülési terveinek. Hamar kijózanodunk azonban, mert kiderül, hogy Shyamalan a kiindulópontot csupán beetető csalinak szánja és innen kezd el építkezni. Néha annyira körültekintően, megfontoltan, terjengősen és iránytalanul, hogy azt kívánjuk, bárcsak sose mozdultunk volna ki az alagsorból. Mert ahogy kitesszük a lábunkat a szabad levegőre, azt látjuk, hogy Shyamalan elbizonytalanodik, lelassul, nem igazán találja el a megfelelő tempót és ütemet és a magyar címéhez méltóan a filmje töredezetté és szaggatottá válik. Például azzal, hogy Shyamalan hobbi orvost játszik. Magyarázkodik, okoskodik és különböző okfejtésekbe bonyolódik. Túl hosszan, túl erőltetetten, sokszor oda nem illően. Ezekkel pedig nemcsak az erőben és a hatásokban okoz zavarokat, hanem az események menetében is.

A Széttörve konklúziója ezért lehetne az is, hogy amit egyszerűen meg lehet oldani, azt ne bonyolítsuk fölöslegesen. Mert abban nincs több. Amíg a pincében vagyunk, vibrál és pezseg a hangulat, Shyamalan jól sáfárkodik a szituációkból eredő feszültséggel, kellően előkészíti azokat és még viszonylag pergő és informatív párbeszédeket is ír hozzájuk. Persze kiemeli az egyik lányt a többi közül és neki ad flasbackek formájában egy olyan hátteret, amiből világossá válik számunkra a viselkedésének és a jellemének miértje. Habár ezek a visszaemlékezések véletlenszerűen csapódnak a moziba, még így sem akasztják meg annyira a történetet, mint amikor a rendező külső helyszíneken kószál. De ha már ehhez van kedve, legalább arra használná ezeket a jeleneteket, aminek értelme is lenne. Mert Kevin néhány személyiségéből ugyan kapunk részletes és kimerítő ízelítőket, de annak rejtve marad az oka, hogy miképpen alakult ki nála ez az identitászavar. És erre azért sem lehet válasz, hogy csak úgy, mert a lánynál viszont pontosan és határozottan el vannak hintve azok a morzsák, amikbe kapaszkodhatunk ez ügyben. Shyamalan időt pocsékol, ahelyett, hogy következetes lenne.

Az a furfangos és zseniális csavar, ami a Hatodik érzéknél bejött, egyszeri és megismételhetetlen húzásnak bizonyult. Shyamalan vélhetően tudja ezt. Azóta sem próbálkozik ilyen trükkökkel. De kisebb meglepetésekkel igen. És most ez működik. A Széttörve ugyanis végig kiszámíthatónak tűnik, de aztán van egy olyan fordulat, ami hirtelen más kontextusba helyezi a filmet. Ez pedig ügyesen van kivitelezve, mert ha akadnak is előjelei, fegyelmezetten lepleződik addig, amíg váratlanul nem szembesülünk vele. Vannak olyan színészek, akikkel a tehetségükhöz és tudásukhoz mérten kissé méltatatlanul bánnak. Díjak terén mindenképp. Ilyen az a James McAvoy is, akire már régóta felfigyelhetett a szakma és biztosan számon is tartja a teljesítményét, csak elfelejti azt ténylegesen honorálni. Pedig McAvoy most is tarol és bámulatos alakváltozásokon megy keresztül, amelyeket jól érzékelhetően el is különít. Nem tud külsőben kilenc éves gyerek lenni, de a mozdulataiban, gesztusaiban, grimaszaiban profán módon alakul azzá, ahogyan nővé és elvetemült vadállattá is.  McAvoy arcjátéka tökéletesen illeszkedik az éppen aktuális személyiségéhez. Elképesztően profi és magabiztos alakítás, ami legalább jelölésekre érdemes. Mert lehet ilyet találni egy thrillerben is, nem kizárólag drámában. Az meg már maga a slusszpoén, hogy a fő ellenfelét, Casey-t alakító Anya Taylor-Joy képes McAvoy-hoz felnőni. A színésznőnek kevesebb tere van, de az arcvonásaiból és a játékából nemcsak az ilyenkor szokásosnak gondolt félelem és riadalom tükröződik, hanem a zárkózottság és a meg nem értés is.

A Széttörve közel sem mutat egyenletes képet, sőt meglehetősen hullámzik. Olykor nehézkes, vontatott, körülményes, máskor, főleg az alagsorban, lendületes, dinamikus, feszültségekkel teli és izgalmas. M. Night Shyamalan korábbi munkáihoz képest viszont egy biztató kezdet. Merthogy felfedezzük benne azokat a szikrákat és pislákoló reménysugarakat, amelyekért a Hatodik érzéket, vagy A sebezhetetlent és még ímmel-ámmal a Jeleket is szeretni tudtuk. És persze ott van Anya Taylor-Joy és legfőképpen James McAvoy játéka meg az a váratlan, meglepetésszerű fordulat, amikért még az osztályzatot is felfelé kerekítjük egy leheletnyivel. Hogy is mondta a tanár néni a gimnáziumban? Biztatásképpen.

7/10

Forrás 30per40
Share This