Terv nélkül, egy túl drága autóban – Nyomd, bébi, nyomd filmkritika (2017)

Baby Driver (2017)

Padlógáz, gyilkos sebesség, dobhártyát szaggató szirénasírás. Nem, szerencsére nem a Halálos iramban 8. újrázásáról van szó. Ez valami egészen más. Edgar Wright legújabb filmje ismerős paneleket szállít, de teljesen másképp. Újszerűen és izgalmasan. 

Baby (Ansel Elgort) csendes srác. Már-már ijesztően csendes. Egyfolytában zenét hallgat, a füles leszakadni sem hajlandó róla. Régi adósságot törleszt a bankrablásokra szakosodott Dokinak (Kevin Spacey). A profi gengszter soha nem dolgozik kétszer ugyanazzal a csapattal, de Baby mégis állandó sofőrként funkcionál terveiben. Mert ez a fiú valóságos istenné válik a volán mögött, olyan manővereket produkál, amelyek megkérdőjelezik az emberi teljesítőképesség és a fizikához való laikusan logikus hozzáállás határait. Még egy meló van hátra, és Baby szabad lesz. Jól is jön neki a feloldozás, hiszen épp kialakulóban van aranyos kis románca a szintén dalok szárnyán élő Deboraval (Lily James). Ám amikor már úgy tűnik, hogy minden a helyes vágányra terelődött, az árnyékok visszahúzzák hősünket a lelkiismereti konfliktus, a puskaropogás és az eszeveszett menekülőtempó világába. És könnyen lehet, hogy ez a világ többé el sem engedi Babyt.

baby

Edgar Wright, a Cornetto-trilógia közkedvelt alkotója bemutat egy főhőst, akinek történetét nézve rá kell jönnünk, hogy már nagyon régóta vártunk erre a figurára. Vagy valami hasonlóra. Baby a zenében él, minden lépését nagyszerű muzsikusok által játszott ütemekre teszi meg és tiszta szívből adja át magát a különböző nóták sugallta életérzéseknek. És ezt okkal teszi.

Mert Baby rab. Fogoly egy olyan világban, amibe nem illik bele. Egy rendkívül kedves, szerény srácot ismerünk meg, akinek fiatal életútját is szomorú epizódok és rossz döntések jelölik ólomsúlyú mérföldkövekkel. A főhős rossz társaságba keveredik, és ezen az alapkonfliktusként kezelhető panelen keresztül jól látjuk, miként mosódik el a határ az emberi kapcsolatok fényes-mosolygós színtere és a sötét alvilág között. Baby zenét hallgat, megállás nélkül, mert így menekül el mindattól, ami bántani akarja. Így állítja meg a démonokat. A karakter viselkedését különösen izgalmas, részletgazdagon kidolgozott motivációs háttér határozza meg. A zene egyszerre menekülés a fizikai problémáktól, a stresszt generáló környezeti hatásoktól és a szokatlan szociális hozzáállással rendelkező fiú felé indulattal viszonyuló, baljós alakoktól.

baby2

Edgar Wright filmje kétségtelenül sok mindenről szól, sokfelé tekintget, kacsintgat, és eme fókuszpontok közül a hangulat is igencsak kiemelkedik. Természetesen az atmoszférát is a zene határozza meg, de nem úgy, mint egy musicalben. Itt a szereplők nem fakadnak dalra, legfeljebb eldúdolnak egy-két sort kedvenc szerzeményeikből, nincsenek olyan dalbetétek, amelyek konkrét cselekményi szakaszoknak felelnének meg. Viszont állandóan jelen vannak a jobbnál jobb háttérdalok, amelyek leképezik a film történéseit, segítenek értelmezni a látottakat, hozzáadnak az élményhez, és természetesen mindvégig kiváló, mélyítő aláfestést nyújtanak. Mintha a tényleges cselekmény mellett megnyílna egy párhuzamos dimenzió, egy különleges, új világegyetem, ahol minden dallamok, gitárszólók és mennyei orgánumok formájában történik.

Baby szerelmének, a kedves, fiatal pincérnőnek egyetlen igazán fontos terve van. Bepattanni egy autóba, ami túl drága számára, és útra kelni, de terv nélkül. És ha jobban belegondolunk, ezzel a rövidke, ámde hatásos ars poeticával Edgar Wright el is árulja nekünk filmje lényegét. A Nyomd, bébi nyomd ugyanis nem követi azokat a tervszerűségeket, amelyek létébe belenyugodva ülünk be ma már a moziba akármilyen kicsit is hypeolt filmre. Nem törődik a bevett szokásokkal, a néző kiszámíthatóságon alapuló hatalomérzetét tápláló sablonokkal. Helyettük inkább új utakat keres, eddig ismeretlen hegyeket-völgyeket, és ezeket olyan gyönyörű stílussal, annyira profi érzékkel szelídíti meg, hogy az már-már megindító.

Igen, miközben ezt a filmet nézzük, az lehet az érzésünk, hogy egy keresetünkhöz mérten túlságosan drága autóban ülünk. Mert a blockbustereken alapuló mozivilág nézői trendjeit és bevételi statisztikáit figyelembe véve nem érdemlünk ilyen kreatív, az ismerős panelekből ügyes eredetiséggel dolgozó filmeket. De megkapjuk, és látjuk ahogy a rendező terv nélkül, pontosabban általunk ismert terv nélkül görgeti a cselekményt, amivel szemben kezdetben talán lehetnek fenntartásaink, hiszen akad egy rövidebb és vontatottabb építkező szakasz, ám ez a vonal aztán bődületes erővel törleszt, fontossá válik és azonosul küldetésével. Egyszerre csak azt látjuk, hogy minden részlet, minden kis történetelem precízen elhelyezkedik a nagy egész színpadán, és tudjuk, innentől kezdve csak annyi a dolgunk, hogy felhőtlenül szórakozzunk.

baby3

A Nyomd, bébi, nyomd jóformán soha nem azt hozza, amit várnánk tőle. Tudjuk jól, hogy az adott helyzetekben milyen bevett történetsablont szoktunk általában, még jó filmekben is látni, ám ezek az ismerős panelek most köddé válnak. Edgar Wright cselekményvezetése újszerű és izgalmas, kísérletezik, és sikerrel jár. A forgatókönyv finom ívvezetéssel rajzolja fel a különböző karaktereket, akik jól ismert bűnfilmtematika tőjéről fakadnak, de az enyhén parodisztikus hangvételnek köszönhetően egyáltalán nem válnak unalmassá. Még a szerelmi szál is jól működik, hiszen ellentmond a szokásos, egyből ágynak esős hollywoodi attitűdnek, inkább egészen finoman, tényleg szinte már aranyosan, kedvesen mutatja be a két ártatlan, mégis veszélyes övezetbe kerülő emberi lény őszintén érzelmes kapcsolatának alakulását.

Edgar Wright azt is tudja, hogy egy ilyen lenyűgözően formabontó, megbabonázóan minőségi történethez pazar rendezés dukál, így direktori munkájának keretei között is hatalmas lelkesedéssel dolgozik. Jelenetkoreográfiáiban a zene, a színészi játék és a helyszínrajz tökéletes egésszé forrnak össze, folyamatosan segítik, kiegészítik egymást, ezzel lenyűgöző dinamikát kölcsönözve az összképnek. Az akciók gondos kameramunkán keresztül jutnak el a nézőhöz, az autós üldözések és a tűzpárbajok egyaránt erőteljes húzással operálnak, és nem kevés adrenalinkanócot égetnek le tövig.

Ansel Elgort nagyszerű a főszerepben. Akadnak megingásai, de ezek beleférnek. Jól mozog a főszerepben, pedig nem semmi nevek között kell helytállnia. Kevin Spacey mondjuk nem annyira erőlködik, tudja magáról, hogy óriási színész, így ezúttal inkább csak puszta jelenlétével emeli az alkotás fényét. Persze már ennyiért is hálásak vagyunk neki, ahogy örülünk Jamie Foxx már-már pszichopata, egyfolytában zseniálisan feszült jeleneteket generáló karakterének, és Jon Hamm vérprofin prezentált figurájának is. A prímet azonban mégis a kedves, szép lány viszi. Lily James, aki még Elgortnál is kevésbé illik a marcona, komor urak alkotta szereplőgárdába, és ebből olyan előnyt kovácsol összetett érzelmi szisztémára épülő alakításával, hogy az előtt bizony emelem kalapom.

Szólj hozzá!

Hozzászólás

100%
Zseniális

Edgar Wright leszámol a sablonokkal, szembemegy a megfásult beidegződésekkel. Lenyűgöző akciókkal és nagyon kimérten kezelt, de pont ettől hatásos humorvilággal operál. Így mutat be egy sötét világot egy tiszta lelkű fiatalember szemén keresztül, miközben emberesen felnyomja a kakaót, mert tudja jól: ha szól a zene, hirtelen még a legszarabb élethelyzet sem tűnik annyira elviselhetetlennek.

  • Szerintem

Ez is érdekelhet Ettől a szerzőtől

Komment
Close