The Expanse – Így sikerült a 2. évad (kritika)

Ami a hernyónak a világvége, azt nevezi Isten Teremtésnek.

A kolonizáció korában, amikor az ember már átlépte a Föld bolygó határait, új feszültségi gócpontokra helyeződik a hangsúly. Az anyabolygó és a második Földet terraformálással létrehozni igyekvő marsi társadalom között formálódó, hidegháborús jelleggel bíró viszály egyre közelebb sodorja fajunkat a pusztító harchoz, ezzel akár a teljes megsemmisülés lehetőségéhez. És a konfliktus közepén a marginális helyzetben tengődő lakossága alatt roskadozó aszteroidaöv bölcsebb képviselői már jól tudják: ha borul a bili, az ostor legfájóbb pontja rajtuk fog csattanni…

A The Expanse az utóbbi szűk évtized televíziós vérfrissítésének egyik kissé háttérbe szorult, ám így is igencsak jelentős darabja. A történetet felvezető, a karaktereket bemutató és a néző kíváncsiságát felkorbácsoló első évad után idén a Rocinante legénysége visszatért.

expanse

James Holden (Steven Strait) és csapata az Övbéli Eros állomásról csodával határos módon megmenekülve, az öntörvényű magándetektívvel, Joe Millerrel (Thomas Jane) kiegészülve próbálják meglelni helyüket a rémisztő, ismeretlen eredetű új fegyver (vagy valami hasonló) által átszerveződni készülő bolygóközi világban. Miközben mindent megtesznek azért, hogy felkutassák az Erost romba döntő protomolekula származási helyét, és ezzel a támadásért felelős személyeket, a földi államtitkár asszony, Chrisjen Avasarala (Shohreh Aghdashloo) diplomáciai úton igyekszik zárva tartani a Föld és a Mars puskaporos hordóit, ám ez nem könnyű, amikor a vörös bolygó hadseregében olyan fiatal, elszánt és hazájukhoz tűzön-vízen át hű harcosok sorakoznak, mint például a kemény és robbanékony Bobbie Draper (Frankie Adams).

A fegyverkezés és a gyilkolás kezdetektől fogva részét képezik az emberi természetnek. Igen, ahogy a történet mozgatórugói összehangolódnak, amikor a narratív fogaskerekek egymásba simulnak, könnyen megláthatjuk a lényeget, amit a The Expanse, a közelmúlt most már nyugodt szívvel kijelenthetően egyik legnagyobb meglepetéssorozata közvetít felénk. Ez a cselekmény abban a korban játszódik, amikor az emberiség már túllépte a nukleáris tengely szabályrendszerét. Egy csillagok közé emelkedett világban, ahol az atombombákat legó módjára szórják a felhatalmazott tisztek, ha úgy adódik.

THE EXPANSE -- "Safe" Episode 201 -- Pictured: (l-r) Thomas Jane as Detective Joe Miller, Wes Chatham as Amos Burton -- (Photo by: Shane Mahood/Syfy)

A minden korábbinál elsöprőbbnek ígérkező háború küszöbén állva kézzel ugyan még nemigen foghatóan, de legalább már homályosan érzékelhető módon megjelenik a hadászati feszültség legújabb szintje. Mindaz, aminek okán a The Expanse alkotói szerint joggal félhetjük a jövőt. A protomolekula a földönkívüli élettel való találkozás eredeti és megkapó, elborzasztóan ijesztő, képlékeny kontextusvilágából adódóan azonban mégis megbabonázóan gyönyörű bemutatásaként jelenik meg képernyőinken egy minden kétséget kizáróan feledhetetlen science fiction élmény keretei között.

A protomolekula egy új anyag, egy ismeretlen organizmus. Bizonytalanságot és rettenetet ültet a szemlélők szívébe. Hiszen általa a főhősökkel együtt tekinthetünk be egy másik világ kulisszái mögé. Egy, a miénktől javában eltérő törvények szerint munkálkodó ökoszisztéma darabkáját nyújtja ezüst tálcán az univerzum, hogy ezzel bolygóközi vészbe sodorja fajunkat. Az idegen létformák lehetőségének veszélyes oldala, a biológiai fegyverektől való félelem és az emberi felelősségtudat kiszámíthatatlanságának ütősen mixelt koktéljában valóságos paranoid űrthriller manifesztálódik, ami valahogy minden remek húzása ellenére még mindig azt sugallja, hogy bizony a java még hátravan. Amikor korábban vezetett blogom, a Movie Tank hasábjaira írtam a sorozat első szezonjáról, egy, a produkció alapját képező regényfolyamot ismerő olvasó kommentben megjegyezte, hogy idáig csak felvezetést láttunk, ha az alkotók követik a könyvek cselekményét, a legdurvább dolgok még hátravannak. És valóban, így a második évad után erősen hajlok arra, hogy egyetértsek eme bölcs szavakkal.

expanse3

A fegyverkezési verseny jövőbéli környezetbe helyezett, űrbéli viszonyokra szabott tálalásán, és az ilyetén konfliktus közepette megnyilvánuló emberi felelősségen van a hangsúly. Igen, a fegyverkezés és a gyilkolás a kezdetektől jelen van, kiirthatatlan az emberi természet tárházából. Épp ezért nem a pusztító erejű eszközök eltörlésére kell koncentrálni, mert ez lehetetlen feladat. Arra kell törekedni, hogy a fegyverek megfelelő, felelősségtudattal és biztonságos következményekkel dönteni tudó kezekben legyenek. Ezt mondja a The Expanse, és ettől valahogy igencsak intelligensnek tűnik.

Természetesen az emberiségkritika komplexebb formái is feltűnnek, sőt, saját szálat kapnak a történetben. Civilizációnk történelmének legnagyobb áttörésén már jócskán túl vagyunk a sztori jelenében tapodva. Kolonizáltuk a Marsot, benépesítettük az aszteroidákat. Ám ahelyett, hogy ez egy új aranykor, egy kánaánszerű fényes felemelkedés, a konfliktusok megszűnését eredményező folyamat kezdetévé válna, csak még jobban elmérgesíti a helyzetet. A Föld és a Mars között feszülő, a hidegháborúra emlékeztető, fokozottan egyre inkább elmérgesedő feszültség ember és ember egymással való szembeszegülésének egészen újszerűen grandiózus és tragikus szintjét prezentálja. Mert az egészet tulajdonképpen egyetlen örök bűn táplálja. Az irigység. Kiegészülve a türelmetlenséggel és az ostobasággal.

expanse4

Mert mindez az ármányos politika és a gazdasági cselszövés melegágya. Az évad egy visszafogottabb, de figyelmünket azért bőven a képernyőre szegező vonulatán űrhajók és sugárfegyverek helyett tárgyalóasztaloknál és irodákban ülve, szavakkal harcolnak. A finom diplomáciai manőverezést, a konspirációs folyamatokat kifejezetten élvezetesre szabják a készítők, az egész közepébe belehelyezve egy kifejezetten érdekes és jól működő karaktert, aki nem más, mint Avasarala államtitkár asszony. Figurája ügyes szimbólum is egyben, hiszen közel-keleti származású nőként erőteljes politikai hatalom csoportosul kezei között, ezzel érzékeltetve, hogy az emberiség már maga mögött hagyta a földi határok konfliktusait, hogy magasabb szinten, súlytalanságban harcoljon tovább saját könnyelműségével. Meg persze az is szembetűnő, hogy soha egy pillanatra sem hangzik el bolygón belüli viszályokra utaló mondat a szereplők szájából. Mindössze egyszer láthatjuk a nyomorgó földi szegénynegyedet, illetőleg említésre kerül a kék bolygó társadalmi hálózatában fellelhető, kritikusan kevés munkalehetőség, de mindez már inkább a kolonizáció ellenére is bekövetkező túlnépesedés, valamint a radikális technológiai fejlődés számlájára írható, tehát nem háborús helyzettel magyarázandó.

expanse6

Avasarala mellett egyéb érdekes karakterekkel is találkozhatunk. A The Expanse második évada tovább építi a Rocinante legénységének figuráit és a közöttük létező kapcsolati kötelékeket, ezzel bizonyítva, hogy rátermettséggel és fantáziával valóban lehet egyszerű panelekből is emlékezetes képet alkotni. A sztorivezetés emellett elmésen csúcsosítja ki Miller az előző évadban megkezdett, szürreális módon romantikusnak titulálható küldetését, és az új szereplők frontján megjelenő Bobbie Draper is okoz némi meglepetést, amikor sablonos kemény csajból rövid úton az egyik legemberibb karakterré lép elő.

 

Szólj hozzá!

Hozzászólás

90%
Mert tudni akarod, mi történt az Eroson

A The Expanse nagyszerű érzékkel emelte a téteket a második felvonás keretei között, ezzel igazodva a nézők ingerküszöbéhez. A készítők ügyesen manővereznek, hiszen miközben időnként megválaszolnak egy-egy égető kérdést, arról sem feledkeznek meg, hogy újabb, még vadabb talányokat dobjanak be a közösbe. Ütős évad volt ez is, várjuk a folytatást!

  • Szerintem

Ez is érdekelhet Ettől a szerzőtől

Komment
Close