Filmsor - Mozifilmek, tévésorozatok, média

The Green Inferno: Nem brutális, de legalább sokkoló

0

Sok-sok évet vártunk arra, hogy Eli Roth The Green Inferno címre hallgató, a Kannibál holokauszt előtt tisztelgő horrorja végre a nagyközönség számára is elérhető legyen, részemről meg különösen nagy várakozás előzte meg a filmet, aminek persze minimális csalódás lett a vége, bár még így is bőven Roth legjobb munkáinak egyike lett a zöld poklot bemutató kirándulás.

A történet természetesen nem túl bonyolult, azonban mégis a minimális “hozzáadott plusszal” van a bajom, igaz kicsit az állatorvosi ló esete, ha meg nem lenne valami háttere, moralizálása és csattanója, akkor meg az lenne a bajom.

A The Green Inferno főhősei egy főiskolai iskolás-csoport, de mondjuk inkább annak egyik tagja, Justine akit a chilei származású modellből lett színésznő – Eli Rothné – Lorenza Izzo alakít (akit a Knock, knockban is láthattunk), ugyanis ő az, akivel nyit és akivel zár a film illetve a cselekmény nagy része is körülötte forog. Justine gólyaként, kívülállóként csatlakozik egy az őserdők pusztítása ellen korteskedő csoporthoz, bár mondjuk a motivációi érdekesek, hiszen csupán azért, hogy megkapja a suli vagányának számító, csoportvezető Alejandro (Ariel Levy) figyelmét és ezzel együtt a suli keménymagjának elfogadását.

Green Inferno
  • Facebook
  • Twitter
  • Google+
  • Gmail
  • reddit
  • LinkedIn
  • Tumblr
Vacsora

És itt is jön elő a film legnagyobb baja, ugyanis egy szem igazán szimpatikus karaktert nem találunk benne, nem tudom senki túléléséért szurkolni, ráadásul a karakterfejlődés elég érdekes útvonalon halad, ami a finálét is kissé kiábrándítóvá teszi, de erről majd később.

Szóval az iskolában szerveződött csoport elmegy az őserdőbe (de ezt csak akkor tudod meg, ha nem kapcsolod ki az első, komótos fél óra után a filmet), hogy onnan streameljen a világnak arról, hogy a gonosz civilizáció hogyan irtja ki az őslakosok otthonát, a hazaúton azonban meghibásodik az őket szállító repülőgép és a perui őserdőbe zuhannak. A túlélők hamar társaságot kapnak, méghozzá egy őslakos kannibál törzs személyében és kábé innentől jönnek azok a jelenetek, amire annyi évet vártam.

the-green-inferno1-850x510
  • Facebook
  • Twitter
  • Google+
  • Gmail
  • reddit
  • LinkedIn
  • Tumblr
A perui törzs tagjainak egy részét, így a falu vénjét is színész játszotta

A The Green Inferno szépsége elsősorban nem a remekül megválasztott helyszín szépségében fakad, hiszen a film horroroktól ritkán látható módon gyönyörűen van fényképezve, ráadásul Roth nem stúdióforgatott és nem statiszták tucatjait alkalmazta, hanem elvitte a stábját és az Amazonas-menti Callanayacu nevű falu törzslakosaival forgatott, akik mondjuk a valóságban nem kannibálok, viszont ízig-vérig bennszülöttek. Roth egy interjúban el is mondta, hogy véletlenül sem egy zöld háttér előtt játszódó, statisztáktól hemzsegő filmet akart, ugyanis úgy érezte, azzal nem tudna olyan erős filmet készíteni, ami méltó módon tiszteleg a hetvenes-nyolcvanas évek olasz kannibál-horrorjai előtt.

Részben bejött a húzása, részben viszont nem mert olyan bevállalós lenni, mint az említett korszak filmjei, bár a rendező azt is kiemelte korábban, hogy ők biztosan nem fognak a realitás növelése érdekében megnyúzni egy élő állatot (a Kannibál holokausztban pl. egy teknőst nyúznak meg).

Ez már nem az ötvenes évek, ahol ha egy westernben elesett egy ló, akkor az tényleg azért volt, mert golyót kapott a forgatáson – mondja Eli Roth rendező.

A rendező a perui Callanayacu törzs fiataljainak társaságában
  • Facebook
  • Twitter
  • Google+
  • Gmail
  • reddit
  • LinkedIn
  • Tumblr
A rendező a perui Callanayacu törzs társaságában

Roth filmjét tehát egyrészt a remekül megválasztott környezet viszi a hátán, másrészt meg a filmnek az a fél órája, amikor a főszereplőkkel egy ketrecben ismerhetjük meg a falu szokásait. A The Green Inferno brutalitása ugyanis nem azokban a gore-jelenetekben rejlik, amikor mondjuk élve felfalnak valakit, vagy módszeresen darabjaira szedik, sokkal inkább azokban a pillanatokban, amikor a falu életébe nyerhetünk betekintést.

A film egy pontján a falu asszonyai előkészítik az ebédet és dúdolászva, dalolászva, hatalmas szakértelemmel, módszeresen pácolják, sózzák és fűszerezik a sütésre szánt emberi húst és ezekben a jelenetekben a legerősebb a film, hiszen éppen olyan rutinnal teszik ezt, mint ahogy nagymamáink készítik a vasárnapi ebédet. Ezek a jelenetsorok számomra sokkolóbbak voltak bármely darabolásnál, nemi csonkításnál vagy éppen annál, amikor a befüvezett zombik átmentek The Walking Dead-módba.

The Green Inferno kínzás
  • Facebook
  • Twitter
  • Google+
  • Gmail
  • reddit
  • LinkedIn
  • Tumblr
A film gore-jeleneteiben lehetett hiányérzetünk, de ez speciel pont ötletes volt

Ja merthogy ilyenek is előfordulnak a The Green Infernoban. Hogy Roth ezekkel a feszültséget próbálja oldani, esetleg a saját szórakoztatására tette azt nem tudom, de tény, hogy próbál egy kis humort csempészni a történetbe, bár úgyis megközelíthetem, hogy miért ne lenne életszerű, hogy valakire rájön a hasmenés miközben egy cella rabja és társát éppen ebédnek készítik elő? Vagy hogy valaki maszturbálással vezeti le a feszültséget?

Persze a fentebb említett hozzáadott tartalomnál nem ezekre a húzásokra gondoltam, hanem sokkal inkább arra, hogy Roth megpróbált egy kis társadalmi moralizálást csempészni a történetbe.

Ha egy kávézó pultjánál állsz és egy dollárt akarsz adományozni, akkor azt úgyis megteheted, hogy nem várod meg még odafigyel rád a pultos – mondja Roth.

A rendező és felesége a film forgatásán
  • Facebook
  • Twitter
  • Google+
  • Gmail
  • reddit
  • LinkedIn
  • Tumblr
A rendező és felesége a film forgatásán

Egyrészt a főhősnő nem azért csatlakozik egy aktivista-csoporthoz, mert őt rohadtul zavarja, hogy buldózerek járják az őserdőket, hanem azért mert “menő” akar lenni. És igen, ez is eléggé életszagú, Roth például az ALS jeges-vizes kihívásával példálózott, ami ugye tavaly óriási divat lett, csak éppen nem arról szót, amiről kellett volna, hiszen talán minden ezredik, magát vízzel nyakon öntő ember ha adományozott az ALS-kampányban…

Valahol probléma, valahol pedig dicsérendő, hogy Roth az ezzel kapcsolatos érzéseit megpróbálta belevinni a történetbe, mert ez a cinikusság végig érződik a filmen (Justine apjával való beszélgetése, Alejandro elvei), amit aztán az utolsó snittben meg is koronáz, de nem tudom eldönteni, hogy ez jót vagy éppen rosszat tett az összképnek.

Share This