Tündérmese a hidegháború alatt – A VÍZ ÉRINTÉSE filmkritika

A szerelem előtt nem léteznek akadályok

0 271

A Shape of Water című filmet gyakorlatilag azóta izgatottan vártam, hogy megláttam az első gyönyörűen kivitelezett plakátot róla. Már akkor éreztem, hogy ez valami igazán különleges lesz. Jöttek szépen sorban az előzetesek, amikből mind többet és többet tudhattunk meg erről a csodálatos tündérmeséről. Igen, valójában ez egy olyan mese, ami a felnőtt korosztályt célozza meg. Ehhez mérten aztán kapunk romantikát, némi történelmet, akciódús jeleneteket, és csendesen folydogáló édesen keserű pillanatok sorát. A filmre sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy szemérmeskedő lenne, és ez egyáltalán nem hiba. Mindent megmutat a maga teljes valójában, így aztán ne lepődjünk meg azon, ha már rögtön a kezdő képkockák valamelyikén a Sally Hawkins által alakított hősnőnk reggeli rutinjába ágyazott fürdőkádas maszturbálást láthatjuk. Az élet már csak ilyen…

A tizenkét réteg kékeszöld festék alatt olyan sokrétű mondanivaló bújik meg, amire talán első megtekintésre nem is feltétlen jön rá a néző. Mindez korántsem véletlen, hiszen a film képi világa olyannyira magával ragadó, hogy néhány jelenetnél legszívesebben hosszú percekig elidőznénk, mert egyszerűen valami megbabonázóan gyönyörűségesen koreografáltak. A zene, a ciánkék és a piros éles kontrasztja, a hidegháborús körülményeket idéző katonai létesítmény, illetve a kor kertvárosi Amerikájának illúziónak ható tökéletes nyugalma mind-mind hozzátesz ahhoz, hogy a történet szépen lassan, elandalítva húzzon be minket ebbe a valahol nagyon is ismerős közegbe.

A mesékkel átszőtt gyerekkor varázslatos világát termeti nekünk újra Guillermo del Toro. Bááár azért itt némiképp más a helyzet mint a mesékben általában. A hercegnő nem világraszóló szépség, nincs kacsalábon forgó palota, és a szörnyeteg sem változik át szőke herceggé. Ettől lesz az egész történet minden elvontsága ellenére kellőképpen realisztikus. Egyébként ne lepődj meg ha első blikkre a kis hableány című mese ugrik be a film kapcsán. Az antropomorf jegyekkel rendelkező vízi lények már évezredek óta izgatják az emberek fantáziáját. A tengerek, óceánok vagy éppen folyók, a maguk sötét kiismerhetetlenségével remek táptalajt biztosítottak arra, hogy az emberi fantázia szülötte lények tömkelegével költözzenek be ezekre a helyekre. A mondákban, és egyéb népi hiedelmekben találkozhatunk sellőkkel, szirénekkel, a tó asszonyával, különböző vízi tündérekkel, boszorkányokkal, és persze még sorolhatnám.

A víz mint az élet alapvető építőköve rendkívüli jelentőségű, így aztán nem csoda ha valami felfoghatatlan vonzódást érzünk iránta. Szimbolikusan tehát Elisa és a vízi lény szerelme valahol magát az életet testesíti meg. Mindennek kiinduló pontját, a zavartalan, ringató melegségbe bújtatott szeretetet. Azt hiszem még soha nem láttam olyan végtelenül tiszta és őszinte jelenetet, mint amit kiemelt képünknél láthattok. A filmben ez egyszerűen szívet tépő, és a szó legnemesebb jelenetesében romantikus.

A film nagy erőssége, hogy rendkívül szókimondó és minden mesés elem ellenére nagyon is igazi. A főbb karakterek mindegyike különböző értékeket és mondanivalót közvetít. Nyíltan beszél a rasszizmusról, a homoszexualitásról, arról hogy mennyire nem tudjuk elfogadni azt ha valaki más mint az átlag. A kommunikációnak is hatalmas szerepe van a történetben. Sally Hawkins, aki a néma Elisat alakítja olyan fantasztikus színészi játékkal viszi végig a karaktert a filmen, hogy egy pillanatig sem érezzük azt, hogy a takarítónő élete bármilyen formában korlátozva lenne. Hawkins arcáról csak úgy sugároznak az érzelmek, értjük és érezzük szavak nélkül is. Elmondja azt, amire talán nincsenek is szavak.

Elisa múltjáról nagyon keveset tudunk meg, bár tulajdonképpen ez nem számít negatívumnak. Szemelyisége enélkül is átragyog a mindennapok szürke monotonitásán.

A mellékszereplők mindegyike bravúros, főgonoszunk pedig egy igazi, vérbeli szemétláda aki bármin és bárkin képes lelkiismeret furdalás nélkül átgázolni. Félelmetes? Nagyon is az, és éppen ezért zseniális. Megfagy a vér az ereinkben attól a csendesen lappangó agressziótól amit Michael Shannon által életre keltett Strickland karakterén keresztül sugárzik.

A film befejezéséről csak annyit mondanék, hogy éppen az amire szinte már az első pillanattól számítani lehetett. Különösebb meglepetést vagy katarzist nem nyújt, de tekintve hogy meséről beszélünk ez nem is elvárás vele szemben. Így tökéletes ahogy van.

 

95%
Zseniális

Ha valamiért, akkor ezért a filmért érdemes moziba menni, hiszen ez a nagybetűs MOZIFILM. Klasszikus értelemben persze. Guillermo del Toro végre újra a szeren van, és sikerült is neki összehoznia egy A faun labirintusához hasonlóan remek alkotást. Különleges történet ez a szeretetről, barátságról, arról hogy néha elég csupán egy szikra, egy társ aki hasonló hozzánk, és akkor egy egészen varázslatos világ nyílik meg előttünk.

  • Szerintem