TV-Bosszúállok – Marvel’s The Defenders 1. évad kritika

Daredevil és barátai

0 609

A Marvel sorozatvilága új bejegyzéssel bővült a tegnapi nap folyamán és mivel a Netflix-re érkező szuperhősök nagy sikernek örvendtek (Iron Fist kivételével, de még őt is szívesebben nézzük újra, mint a CW-s, szellemi fogyatékos rokonait), minden előzetes, promó anyag kiváló volt, a Defenders-t nagy izgalommal és magas elvárásokkal nyitottuk meg a Netflix fiókjainkat a tegnapi nap folyamán.

Az az igazság, hogy azok a magas elvárások inkább remények, hiszen a Marvel filmes univerzum példájából kiindulva is nyilvánvaló, hogy ezek az összevonó/ összekötő alkotások nem igazán tudnak az őket elindító, egyedülálló művek szintjére érni. Mindkét Bosszúállók film erre nagyon jó példa, még akkor is, ha az első egy jó és szórakoztató, nyári tűzijáték filmes megfelelője volt. A párbeszéd, színészi alakítások, akció és különleges effektusok fantasztikusak voltak, amíg a forgatókönyv történettel foglalkozó része akár egy étkezdei szalvétán található jegyzetek is lehettek volna.

Ez a helyzet a Defenders esetén is fennáll, csak annyi, hogy még, ugyancsak sok Marvel élőjátékos tulajdonhoz hasonlóan, marja egy jellemtelen, sablon-gonosz is, akire felragasztották Sigourney Weaver arcát. Annyi a szerencse, hogy minden negatívumra mégis jut két mentőöve az amúgy teljes mértékben szórakoztató, s legalább ugyanannyira kiszámítható 8 résznek. Ezen pozitívumok, ahogy kitalálhattátok Matt Murdock (Charlie Cox), Jessica Jones (Krysten Ritter), Luke Cage (Mike Colter), Danny Rand (Finn Jones) és a sorozataik mellékszereplőinek interakcióiból, majd az akcióból fakadnak, s ezeket tartalmazó jelenetek akadnak elég nagy számban.

Marvel's The Defenders

A sorozat premisszája, hogy Matt Murdock a Daredevil második évada óta felhagyta a hősködés, Luke Cage most szabadul a börtönből, Jessica Jones meg a Killgrave-es kalandja óta felhagyta a magándetektívi múltját, de mind belekeverednek egy New York elleni összeesküvésbe, amit a  Sigourney Weaver karaktere-vezette the Hand kezd el kivitelezni. Danny eközben már próbálja vadászni a gonosz szervezetet, és pont az első támadás idején ér vissza a helyszínre. A történet, illetve az összes szóban forgó és egyéb (Electra, Foggy, Karen, Trish, Malcolm, Misty Knight, Madame Gau, stb.) karakterek miatt ez a nyolcrészes keret egyszerre áldás, majd átok. Az tényleg jó, hogy nincs esély elhúzni, stagnálni hagyni a kerettörténetet és mindig pörgős tempót tartan, de ennyi karakterrel, akit nem láttunk sokat interakcionálni és eddig alig rendelkeztek közös célokkal, ellenfelekkel, kicsit problematikus a 1.5 rész felvezető után hihetően összekovácsolni minden egyéni szálat úgy, hogy hihető, organikus legyenek a karakterek összeboronálása a velük történtek miatt. Matt és Danny már találkoztak a Hand-del, viszont ők is más-más ágozataival. Ugyanígy ,Claire is volt már az áldozatuk, s ő az összes hőssel érintkezett, vagy épp kávézott. Amíg viccelődtünk azzal, hogy ő lesz a Netflix Nick Fury-ja, csak mert köze van a szereplőkhöz, ő nem lesz a csoportosulás hihető katalizátora, hiszen neki nem az a szándéka, hogy ő miatta legyenek a gonosztevők megállítva.

A másik oldalról, a Hand 5 “ujja” (vezére) jó koncepció, mert a sorozatok közti kontinuitást erősítik Madam Gao, illetve Bakuto jelenlétével, innen mindenki el van pazarolva. Ahogy említettem, a Hand vezére, Alexandra (Sigourney Weaver) egy sablonos, saját magának privát koncertet, vacsorát szervező főgonosz, aki mindig monologizál és tettei helyett szavaival fejti ki, hogy ő mekkora egy főnök. A történet is azért indul, mert kiderült, hogy haldoklik, úgyhogy fel kell gyorsítania a gonosz tervének a kivitelezését, amiben nagy szerepe lesz az amnéziás, halottnak hitt Electrának is. Ez csak azért van angolul, mert az argentin szappanoperákba nem szeretnek szuperhősöket tenni.

És amíg Deus ex Forgatókönyv vezet el addig az étkezdei jelenetig, amiben mind a négy hős találkozik, majd persze egyből a másik torkának esik, attól a pillanattól kezdve maga a történet kevésbé következetlen, már szinte stabil struktúrát is nyer, de ugyanannyira kiszámítható marad.

A sorozat erőssége ténylegesen a karakterekben rejlik. De nem csak a hősök, vagy szeretteik közötti humoros, konfliktusteli beszélgetéseikben, apróbb harcokban, hanem az emberségükben, amit egymás, illetve New York (lakosai) irányába bizonyítanak. Attól függetlenül, hogy mindenkinek érdeke a Hand megsemmisítése, Danny azért teszi, mert az a küldetése, Luke nem akar több ártatlan (harlemi, de nem csak) lakost bántva látni, Jessica egy ügye miatt keveredik az egészbe, majd Matt azt gondolja, hogy megmentheti Electra-t. Amíg mindenki átmegy egy kis illendő karakterfejlődésen, a nyolcadik részén is megtartáj az egyéniségeiket és nem lesz mindenkiből önzetlen, sablonos hős.

Marvel-The-Defenders-TV-Trailer

Sablonosról jut eszembe, az eddig említetteken kívül, Danny Rand személyét egymagában tapasztalni még mindig frusztráló. Mondják is a szereplők, hogy gyerekesen viselkedik/ olyan belül, mint egy gyerek, viszont ez nem fogja az írók kezeit mosni, mivel volt egy külön 13 részes kalandja (az Iron Fist-ben), ahol már volt esélye ezen fejleszteni, és egy kicsit sikerült is. Amikor viszont más karakterekkel lép kapcsolatba, például a képregénybeli legjobb barátjával , Luke-kal, már sokkal jobban teljesít a képernyőn.

Ugyancsak frusztráló időnként, de legalább következetesen, Matt viselkedésmódja. Konkrétan egyszer nem less Daredevil, egyszer igen, akkor most őszinte lesz, majd kiderül, hogy mégsem. Viszont az ő személyének gondjai teljesen szándékosak és ő is azt a frusztrációt éli át olyankor, amit éreztetnek a tettei, hiszen az ő legnagyobb ellensége továbbra sem emberek, akiket simán elverhet, hanem a kettős  élete. És ő már tudja, hogy a Hand-del nem kellene pacázni, nem is akar bízni az új társaiban, mindeközben Stick is komplikálja az ügyet, és Electra-t is meg akarja menteni. Mindezeknek a materializálódása teljesen jól meg is van oldva. Ha főszereplőt kellene nevezni a 4 személy közül, akkor ő lenne az. Ha viszont a legkiemelkedőbb személyt keressük, az Krysten Ritter Jessica Jones-sza lesz. Az alakítása mellett az ő karaktere az, aki legnagyobb mértékben amúgy is kilóg a nindzsák és a klasszikusabb mértékben vett heroizmus világából. Ez gyakran látszik is, s talán még gyakrabban explicit módon ki is mondja a karakter. Ő a humor nagy részének is a forrása, főleg amikor Charlie Cox Matt Murdock-jával osztják meg a képernyőt. Amúgy meg a színészi játékkal egyáltalán, senkinél sincs gond.

Ha már dicsérünk, akkor a harckoreográfia, ami a Daredevil első évadánál kezdődött, vastapsot érdemel. A színvonal maradt, viszont a képernyőn található résztvevők száma megnégyszereződött. Ezért persze több a vágás is a jelenetek között, de teljesen követhető, dinamikus és még a hollywoodi akciófilmek is irigyelhetik. Persze, mivel eltérő sebezhetőségű, illetve erőszintű személyek vesznek részt ugyanazokban a harcokban, időnként szükség van nem teljesen belegondolni, hogy mikor melyik ütésnek, helyzetnek mekkora súlya van.

Egy utolsó, apróságnak vélhető, de szerintem teljesen hangulatteremtő mentése a sorozatnak a színjáték. Még ha nem is mindig szübtilis, szépen játszanak a piros, kék/ lila, sárga és zöld megvilágítású közegekkel amikor (ebben a sorrendben) Matt, Jessica, Luke és Danny vannak a képernyőn. Így sokkal gyakrabban vibránsnak, kevésbé sterilnek érezzük a sorozat helyszíneit. Főleg a párbeszédes jeleneteken ez sokat segít.

70%
Luke meggondolná, hogy kávézna-e

A Marvel Netflix sorozatainak Bosszúállók-ja megtanulta mi működött olyan jól a Daredevil-, Jessica Jones-, illetve Luke Cage-ben, mi húzta le az Iron Fist-et, majd fogta azokat az elemeket és változatlanul felhasználta őket. Az akció jó, a forgatókönyvnek meg inkább a párbeszéd, minthogy a történet az erőssége. Egyszer nézni jó, és ha visszatérnél egy CW-s szuperhős-sorozathoz, inkább nézd ezt meg másodjára. Még mindig jobban jársz.

  • Szerintem

Szólj hozzá!

Hozzászólás

Ez is érdekelhet

Komment
Close