Filmsor - Mozifilmek, tévésorozatok, média

Twin Peaks (1990-1991) sorozatkritika

David Lynch csapata precíz, alaposan átgondolt mikrokozmoszként vezeti fel Twin Peaks lakóközösségét, és epizódról epizódra egyre mélyrehatóbban mutatja be nekünk a különböző karakterek világát, sorsát, valamint a rendkívül különböző személyiségek viszontagságait.

0

Jó volt tenni egy kis időutazást David Lynch és Mark Frost sorozatával. Megnézni, miképp íródik a televíziózás történelme, végigkövetni azt a harminc epizódot, ami minden idők egyik legfontosabb sorozatát alkotja. A Twin Peaks minőségben akkor szállt harcba a mozival, amikor ez a jelenség napjainkkal ellentétben még egyáltalán nem volt szokványos. Mérföldkővé vált, a popkultúra egyik leggyakrabban emlegetett, legtöbbre tartott címévé. Olyan későbbi etalonokat inspirált kimondatlanul, ugyanakkor letagadhatatlan módon, mint a Fargo, a Lost, a The Killing, a Supernatural, és persze mindenekelőtt a True Detective. Huszonöt év után is kiérdemli rangját, és tudatosítja a nézőben, hogy bizony, alaposan megelőzte a korát.

Twin Peaks ránézésre békés kisváros, amit egy összetartó, tagjai által egymás felé bizalmat tápláló közösség tart életben. A település színfalai közé azonban gyász és félelem kúszik, miután megtalálják a fiatal Laura Palmer (Sheryl Lee) holttestét. A kegyetlen gyilkosság felbolygatja a városka életét, és az eset olyan hatást generál, aminek eredményeképpen még az FBI is beszáll a nyomozásba. A helyszínre érkező Dale Cooper ügynök (Kyle MacLachlan) Twin Peaks seriffjével (Michael Ontkean) összedolgozva igyekszik kézre keríteni a tettest. A nyomozás előrehaladtával kiderül, hogy a nyomok a gyilkosságnál mélyebbre vezetnek, és Twin Peaks nem is olyan békés hely, mint amilyennek tűnik.

David Lynch csapata precíz, alaposan átgondolt mikrokozmoszként vezeti fel Twin Peaks lakóközösségét, és epizódról epizódra egyre mélyrehatóbban mutatja be nekünk a különböző karakterek világát, sorsát, valamint a rendkívül különböző személyiségek viszontagságait. Mindenkinek megvan a maga története, a maga szála ebben a bonyolult, szövevényes rendszerben, ami minden komplikáltságán túl logikus, átlátható, ésszerű felépítést tudhat magáénak. Van olyan szereplő, akinek a félelem uralja az életét, más sorsát a rejtélyek irányítják, akad, akit a féltékenység, az irigység motivál, sokakat pedig a szerelem vezérel. És mindezen eltérő motivációkkal együtt, a változatos, erőteljes érzelmi töltetek sodrásában a különböző sorsok összefonódnak, hatással vannak egymásra, és hamarosan már láthatjuk, amint Twin Peaks lakossága akarva-akaratlanul összeláncolva száguld a végzet felé. Ami lehet kárhozat vagy megváltás, ezt senki sem tudhatja. Az mindenesetre biztos, hogy az összetartó közösség álcája mögött rejtőző önző farkasok és ártó lelkek előbb-utóbb felfedik valódi arcukat, és mi rájövünk, hogy ezen a helyen senki sem az, akinek elsőre látszik, mindenki tagadásban és félelemben él, és egyre inkább egyértelműbbnek látszik a tény, miszerint a sok szőnyeg alá söpört mocsok előbb-utóbb előbukik, kirobban a színfalak mögül, és akkor már nem lesz menekvés.

Az erőteljes, részletgazdag drámai háttér előterében izgalmas, feszes, a néző figyelmét minden másodpercben lekötő krimi bontakozik ki. A nyomozási folyamat érdekfeszítő, az eseménylánc átgondolt, logikus egészt alkotva épül fel. Gyanúsítottak szép számmal akadnak, és a nyomok is egyre sokasodnak, a kezdetben csupán gyászreakcióknak tűnő illúziók és látomások pedig egyre valóságosabbnak hatnak, és szépen fokozatosan a természetfeletti is elfoglalja méltó helyét a történetben, ezzel zseniális komplexitásba láncolva a sorozatot. A legszebb az, hogy minden szövevény, és a rengeteg apró részlet úgy kapcsolódik egymáshoz, hogy a néző, ha nem lankad jelentősen a figyelme, képes végig tartani a lépést a cselekmény sodrásával. Természetesen nem minden kérdésre kapunk egyértelmű, szájba rágott választ, ám a kibontakozó végeredmény nem is kívánja meg az összes részlet megmagyarázását, és nem kizárt, hogy pont emiatt lesz a Twin Peaks igazán halhatatlan. Mert felvetett, ijesztő kérdésein még huszonöt esztendő múltán is lehet, és érdemes is gondolkozni. Való igaz, a sorozat utolsó harmadára, azaz a második évad második felére éles kanyart vesz, és ekkor a Laura Palmer-gyilkosság már csak távoli mozgatórugó, a tétek alapvetően más lapokra helyeződnek át, és egyre több teret nyer a thriller a krimi ellenében, itt-ott kiegészülve egészen horrorisztikus mozzanatokkal.

A Twin Peaks tehát tökéletesen funkcionál drámasorozatként, észveszejtően izgalmas krimiként, és hátborzongató thrillersztoriként egyaránt. Ám mindezek mellett jelen van még egy vonulat, ami ráadásul a sorozatban előrehaladva válik egyre intenzívebbé, és a történet azon szakaszaiban nyer igazán nagy teret, amikor egyébként a félelem és a terror szinte mindent ural. Ez a vígjáték. Mert a Twin Peaks vicces, rengeteg jó poént szállít, ügyesen aknázza ki az egyedi karakterek szokásvilágait ahhoz, hogy lehengerlően szórakoztató, jóízűen nevettető perceket szerezzen a nézőnek. Azonban mindez természetesen magasabb célt szolgál. A jó hangulat megteremtése a rettegés párhuzamában olyan betegkirály kontraszt, aminek sikerül az egész produkció egyik legmaradandóbb elemévé válnia. A legnagyobb sötétségben is jelen van az emberközeli, hiteles humor, és a legviccesebb jelenetekbe is befészkeli magát a borzalom, a történet igazi főgonosza, az ember lényében rejtező gonoszság, ami újra és újra kitör, és hosszú távon megállíthatatlannak, legyőzhetetlennek tetszik. Kevés mozgóképpel találkozhatunk, ami ennyire ügyesen képes egyenlő mértékben megnevettetni, és a frászt is rád hozni.

A sorozat atyja a filmtörténelem egyik legegyedibb művésze, a zseniális David Lynch, aki leginkább azért maradandó figurája a mozgóképes kultúrának, mert művei úgy képesek elvontak és nehezen értelmezhetőek lenni, hogy mégis megmaradnak érdekes, szórakoztató alkotásoknak. A Twin Peaks a Mulholland Drive vagy a Veszett a világ mellett egészen közérthető, nézőbarát tálalással rendelkezik, de természetesen az is leszögezendő, hogy Lynch le se tagadhatná, hogy jó mélyen benne van a keze a dologban. A kreátor és néhány epizód rendezője végig érezteti hatását, a többi direktor munkáján is tetten érhetők instrukciói.

A Twin Peaks hirtelen képes klasszikus jellegű krimiből szürreális látomások áradatába átváltani. A megfejtésre váró álomképek és illúziók néhol érdekfeszítően misztikusak, máskor gondolkodásra serkentő módon rejtélyesek, és gyakran egészen zsigeri mélységekig nyúló mértékben félelmetesek. A számtalan szimbólum, a sokrétegű gondolati tartalom, és az egyedi jelenetkoreográfiák összeforrásának eredményeképpen hihetetlenül magával ragadó kisugárzás kel életre a történet körítéseként. Mindebből pazar hangulat kerekedik ki, ami Angelo Badalamenti nagyszerű, örökzöld zenei betétjei által válik teljessé.

A színészgárda tagjai kiválóan alkalmazkodnak az érezhetően rendhagyó színészvezetési módszerekhez. Kyle MacLachlan remek főhőst prezentál, a színész alakítása szórakoztató, szimpatikus, és a történet sodrásában igazán változatos. Michael Ontkean nem bizonyul túlságosan tehetségesnek, ám MacLachlan szélárnyékában egész szépen elevickél. A történet három legfontosabb női karaktere – Shelly Johnson, Donna Hayward, és Audrey Horne – egymástól nagy mértékben eltérő alakok, ám az őket életre keltő színésznők – Mädchen Amick, Lara Flynn Boyle, és Sherilyn Fenn – egytől egyig kiválóan alakítanak, különösen utóbbi nyújt kiemelkedő produktumot. Emlékezetes még Piper Laurie a sorozat egyik legkomplexebb karakterének bőrében, és Ray Wise is jól hozza a gyászoló apa sokrétű figuráját. Feltűnik még továbbá néhány olyan név, akikkel a későbbiekben is gyakran találkozhattunk egyéb címekben, így például Heather Graham és David Duchovny.

Végezetül pedig nincs más hátra, helyesbítenem kell. A Twin Peaks nem megelőzte korát, hanem nemes egyszerűséggel megteremtette az elkövetkező kor alapjait. Megkerülhetetlen klasszikus, igazi remekmű. A televíziós krimi műfajában egyértelműen alfa és omega.

10/10

És hamarosan meglátjuk a folytatást…

Forrás Movie Tank
Share This