Újjáéled a varázslat

Legendás állatok és megfigyelésük filmkritika

Nyilvánvalóan rajtam kívül még sokan vannak, akik gyermekkoruk szerves részeként tartják számon az első három Harry Potter-filmet. Valóban, Chris Columbus remek fantáziával és csodás színekkel álmodta vászonra J.K. Rowling regénysorozatának első két felvonását, majd átadta a stafétabotot Alfonso Cuarónnak, aki igazi mesterművet rendezett Az azkabani fogoly képében. Kár, hogy a varázslat ezek után elszállt. Mike Newell giccses negyedik része után David Yates földig rombolta azt a csodás világot, amit annyira megszerettünk. Részben tehát a mindezek ellenére megtartott rendező neve miatt nem hozott túlságosan lázba a Rowling fiktív varázslótankönyve alapján készült Legendás állatok és megfigyelésük.

És pontosan ezért tudott Yates óriási meglepetést okozni!

legendas-allatok-es-megfigyelesuk-kritika

Göthe Salmander (Eddie Redmayne) brit varázsló, aki New York-ba érkezik, hogy felkeressen egy varázslények tenyésztésével foglalkozó személyt. Bőröndjében csodálatos, ám ugyanakkor veszélyes dolgokat cipel. Legendás, mágikus állatokat, amelyekről készülő könyvét írja. Egy buta baleset következtében a lények egy része elszabadul, ezzel az amerikai varázslóvilág lelepleződését kockáztatva. Az incidens a lehető legrosszabbkor történik, ugyanis éppen nagyban zajlik az Új Salem elnevezésű boszorkányüldöző akció, ráadásul nemrég feltűnt az éjszakában egy rejtélyes, sötét erő, ami az egész városra nézve baljós veszedelemmel fenyeget.

Talán a Warnernél is érezték, hogy David Yates egymagában kevés a varázslóvilághoz, így a forgatókönyv terén nem másba, mint magába J.K. Rowlingba vetették bizalmukat. Ki tudja, ha a korszakformáló írónő már a Harry Potter-szériába is beszállt volna, talán nem úgy alakul az epikus fantasy sorsa, ahogy. Ám ami késik, nem múlik, Rowling végre belépett az eme új történetfolyammal igencsak kiszélesedő projektbe, hogy aktív részvételével emelje a produkció fényét.

Ez sikerült is, ugyanis a Legendás állatok és megfigyelésük története kifejezetten profi és fantáziadús. Az alapfelvetés már eleve önmagában hordoz egy érdekes konfliktust. A varázslóvilág lokális tárháza kiszélesedik, hiszen megismerjük a huszadik század első felének amerikai mágiaügyi rendszerét, ami kifejezetten érdekes tapasztalat, hiszen Salmanderrel együtt, a Roxfort atmoszférájához szokott turistákként mi magunk is nehezen igazodunk el New York ridegebb földjén. Pont ezért nyújt ez a film ismerős, ám mégis újszerű élményt.

legendas-allatok-es-mefigyelesuk-colin-farrell

A cselekmény alapvetően két szálon fut. Az egyiken Salmander kajtat szökött jószágai nyomában, oldalán a véletlenek egybeesésének köszönhetően a bonyodalom kellős közepébe sodródó muglival, a másikon pedig az amerikai boszorkányrendőrség magas rangú tagja, Graves (Colin Farrell) kutat egy kilétét titokban tartó, sötét varázslatokkal veszélyeztető egyén után. A történetvezetés eme két rétege a lehető legjobb pontokon ér össze, első körben azért, hogy a kissé elkanászodni készülő, de amúgy nagyon kellemes komédia megtörjön egy kemény drámai fordulattal, majd azért, hogy lélegzetelállítóan erőteljes finálé kerekedjen ki az összkép megkoronázásaként.

Ahogy azt Stephen King is megfogalmazta már elhíresült gondolatával, J.K. Rowling olyan író, akinek izgalmas fantasy történetei mögött egyszerűen értelmezhető, de nagyon értékes tartalom bujkál. Ez most sincsen másképp. Salmander nem más, mint egyfajta varázsvilági állatvédő. A mágikus lényeket óvja, őrzi, tanulmányozza és megbecsüli, miközben a legtöbben inkább kiirtásukra törnek, mert attól tartanak, hogy amennyiben ezek az állatok nincsenek megfelelően kordában tartva, leleplezhetik a varázslókat a varázstalan népek előtt. Ahogy a hétköznapi ember irtja a természetet és a benne otthont kereső élőlényeket, úgy a varázslók sem különbek ezen a téren. Mintha saját természetük, saját különlegességük ellen vétkeznének azzal, hogy nem becsülik a mágia életterének eme különlegesebb, megzabolázásra igényt tartó, ám csodálatos rétegeit. A másik komolyabb mondanivaló formájában Rowling dark fantasy vonalat csempész az összképbe, ami néha tényleg egészen meghökkentően komor színnel festi meg a sztori adott szakaszait. Eme epizódokban a meg nem értett tehetség alakul át elfojtott gyermeki feszültséggé, hogy ezzel egy igencsak hétköznapi problémakörre reflektáljon a mű. Hitelesen és hatásosan, ráadásul mellőzve bárminemű finomkodást.

És akkor David Yates. Nem túl jó filmrendező. Eltiporta Harry Potter világának esszenciáját és nem adott helyette mást, csak monoton történetvezetést és egyhangú látványvilágot. A Legendás állatok és megfigyelésük első 15-20 percében úgy tűnhet, hogy a direktor ezt a tendenciát élteti tovább, ám ahogy egyre mélyebbre mászunk a film mágikus töltetének gyűrűiben, úgy válik egyértelművé, hogy ebben a kevésbé epikus, de nagyon is érdekes történetben Yates végre megtalálta a hangját. Persze nem arról van szó, hogy felkapaszkodott volna Columbus vagy Cuarón szintjére. Úristen, dehogyis! Viszont megkapó nagytotáljaival magára vonja nézője figyelmét, dinamikus kameramozgásai pedig még a lassúbb részeken sem engedik leülni a cselekményt.

legendas-allatok-es-megfigyelesuk-film-kritika

És persze külön paragrafust kell szentelnünk a látványvilágnak. A CGI-nak, amelynek néhány év múlva ez a film tán újabb mérföldköveként lesz számon tartva. Nemes egyszerűséggel gyönyörű. Olyan mély művészi kreativitás lakozik egészen konkrétan a legendás állatok kidolgozásában és megvalósításában, hogy azt csak tátott szájjal lehet befogadni és feldolgozni. Sokféle különleges lénnyel találkozunk a játékidő során. Vannak köztük ijesztőek, aranyosak, na meg mindenféle eszelős hibridek, különleges varázserőkkel megáldva, ezzel is fokozva a történet sokszínűségét és a mágia világának összetettségét. Különféle színekben és formákban pompáznak, más és más valós élőlényekre emlékeztetnek, és nagy részüknek a kirakatszerep mellett egyéb komoly funkciója is van a történetben. Vagyis ez az a pont, ahol a mű címéhez híven a csúcsra ér.

Merthogy nem a színészi játékok terén, az biztos. Persze semmi komoly gond nincs a gárdával, egyszerűen csak nem nyújtanak kiemelkedő teljesítményt. Eddie Redmayne feltört, mint a talajvíz, de mostanra talán már kezd egy kicsit unalmas lenni. Colin Farrell csak néz a nagy szomorú szemeivel, meg néha ugrál egyet-kettőt, de alakítása nem válik emlékezetessé. Tény és való, az eseményekbe hirtelen belecsöppenő varázstalan Kowalski szerepében Dan Fogler egészen vicces komikus játékot produkál, ám a prímet akkor már Ezra Miller viszi a hozzá nagyon is illő depresszív szerepben.

A Legendás állatok és megfigyelésük nem más, mint 2016 egyik nagy meglepetésfilmje. Mint Dumbledore Főnixe A Titkok Kamrájában, úgy támadt fel a varázslóvilág saját hamvaiból, amibe pont az a rendező küldte, aki most óriásit javítva mutatja meg, hogy ért ő ehhez, csak kell mögé valaki, akit mondjuk úgy hívnak, hogy J.K. Rowling. Hiszen ez a film azért válik igazán maradandóvá, mert világának megteremtője önti szavakba és eseményekbe mindazt, amit látunk. És ezért őszinte hálával tartozunk. Mert a varázslat újjáéledt, és ezzel generációm gyermekkorának egy darabkája is visszatért.

8,5/10

A hét filmje: Legendás állatok és megfigyelésük

Szólj hozzá!

Hozzászólás

Forrás Movie Tank

Ez is érdekelhet Tőle

Komment