Filmsor - Mozifilmek, tévésorozatok, média

‘Unfriended’ (Cybernatural) kritika

1

Bár az Open Windows-ban láthattunk már hasonlót, az Unfriended elég korszakalkotó, ha úgy tetszik az újgenerációs horror üdvöskéje, ugyanis a film teljes játékideje egy laptop (MacBoook) monitorján, azon belül az általunk is agyonhasznált közösségi kommunikációs oldalakon, a Facebookon, a Skype-on, az Instagrammon és a Snapchaten játszódik, vagyis nagyjából abban utazik, mint az MTV sorozatai az Eye Candy vagy éppen Sikoly és persze itt is van egy (sorozat)gyilkos, aki a modern kütyüket is felhasználva rémisztget.

A néző egy Blair Lily (Shelley Hennig) nevű középiskolás lány és barátai (Will Peltz, Moses Storm, Renee Olstead, Jacob Wysocki, Courtney Halverson, Matthew Bohrer ) konferenciabeszélgetésébe kapcsolódhat a mindennaposnak tűnő traccsparti azonban érdekes fordulatot vesz, amikor egy évvel azelőtt öngyilkossá lett osztálytársuk, Laura Barns (fiókja) is bekapcsolódik a beszélgetésbe.

A szépen lassan kibontakozó történetben megtudhatjuk mi vezetett a lány öngyilkosságához, de a film amúgy is több ponton reflektál az egyre gyakrabban előforduló netes cikizéssel, zaklatással, amelyek sok esetben súlyos depresszióba, de esetenként öngyilkosságba is fordultak.

Az egy éve elhunyt Laura Barns (Heather Sossaman) is ilyen lány volt, a titokzatos beszélgetőpartnernek hála pedig szép lassan kiderül, hogy a csevegőpartnerek bár közel álltak Laurához, nem hogy nem tettek meg mindent érte, könnyen lehet, hogy még a halálát is ők okozták.

A titokzatos beszélgetőpartner szépen lassan egymás ellen fordítja a barátokat és ahogy egy jó slasherben lenni szokott módszeresen le is vadássza őket. Az ‘Unfriended’ azoban mégsem nevezhető átlagosnak, ugyanis a grúz Levan Gabriadze rendező Timur Bekmambetov által megsegített alkotása több helyen is bravúros dolgokat művel.

Először is nincsenek flashbackek mégis szinte mindent tudunk a múltról az internetnek köszönhetően. A rendező Facebook-oldalakkal, Youtube-videókkal mutatja be nekünk a múltat és a karaktereket, de ennél is jobb, amikor megírt, de végül el nem küldött üzenetekben láthatjuk a karakterek nézőpontját. A karakterekben persze bőven van sablonosság, ezen az ábrázolási módon még lenne hova előrelépnie a tinik levadászásáról szóló slashereknek, de úgy tűnik vagy tényleg ilyen egy átlag amerikai tini, vagy ilyennek látja őket a világ – ez a történet szempontjából persze mellékes, annyiban viszont nem, hogy gyilkosunk az amcsi Facebook-generáció minden szokását ismeri, ahogy a rendező is, aki zseniális érzékkel használja fel filmjében a Spotify, a Chatroulette, a Skype vagy éppen az iMessage adta lehetőségeket és bemutatja milyen érzelmi hullámvasutat lehet átélni akár másfél óra alatt is.

Gabriadze filmje egyébként szokványos found-footage-nek sem nevezhető, hiszen nem kézikamerás megoldásokkal dolgozik, a legtöbb esetben a szakadozó internetkapcsolattal teremti meg ugyanazokat a körülményeket, amiket egy kézikamerás horrortól kapunk.

Én egyébként sem nevezném horrornak a filmet, hiszen ilyen megközelítésben szinte értékelhetetlen lenne, pszichológiai thrillerként viszont az év egyik legjobb darabja, bár ehhez sokat hozzátesznek a fent említett eszközök és körülmények.

A film leggyengébb pontját egyébként a színészek (és a karaktereik) adják, akik bár ordítoznak, sikoltoznak, rettegnek amikor kell, valahogy nem találunk köztük olyat, aki szimpatikussá válni, akinek szurkolhatnánk a túléléséért.

Ezzel együtt ahhoz képest, hogy mire számítottam egy meglepően pörgős, izgalmas filmet kaptam, amiből sokkal többet is ki lehetett volna hozni, azonban így sem kell szégyenkeznie az alkotójának. 10/7

Share This