UTÓHATÁS filmkritika

Mielőtt Arnold Schwarzenegger egy kicsivel több, mint hét évnyi kaliforniai kormányzóság után visszakéredzkedett Hollywoodba, alapvetően két műfajban jeleskedett. Nagyobbrészt a testi felépítésének és impozáns alkatának megfelelően akciófilmekben, kisebb hányadában könnyed limonádékban. Persze előfordult olyan is, hogy a kettő keveredéséből állítottak össze számára egy nevetésekkel, olykor kényszerű mosolyokkal dúsított, szolid, vagy némileg komolyabb verekedésekkel és lövöldözésekkel megspékelt egyveleget. És mi tagadás Schwarzenegger egész jól elboldogult ezekkel. Lehet, hogy a színészi képességeit tekintve sokan állva hagyják és a beszédkészsége sem vetekszik egy ízig-vérig amerikai irodalomprofesszoréval, de ezek hiányát feledtetni tudta az irigylésre méltó fizikai adottságaival és a belsőjéből fakadó karizmájával. Amikor a politikai kitérő után újra csatasorba állt, akkor is olyan szerepek várták, amikben még mindig akcióhősként gondoltak rá. Mert hiába öregszik a test és a lélek, a közönség továbbra is arra vágyik, hogy az egykor volt testépítője néhány enyhe grimasz kíséretében rúgja szét az ellent. Jó, ne verekedjen annyit, még meghúzódik a háta, de legalább emelje fel azt a puskát és tüzeljen. Hiszen a skatulya, az skatulya. A legnagyobb sztároknál is.

Utóhatás kritika 0

Schwarzenegger pedig az elvárások okozta tehertétel gyanánt többször is összebútorozott korábbi riválisával, majd országos cimborájával, Stallonéval, leforgatott egy újabb Terminátor epizódot, ami kizárólag miatta lett nézhető és feldolgozható és ezek mellett csinált jobb (Erőnek erejével) és meglehetősen renyhe (Szabotázs) műfaji filmeket. És közben olyan terepre is bekukucskált, amiért harminc éve még teli szájjal körberöhögték volna. Az akcióveterán ugyanis elkezdett drámázni. Az első ilyen jellegű próbálkozása, a Maggie, amely egy zombi apokalipszist megidéző horror és egy tragikus felhangokkal teli családi dráma ötvözete akart lenni. Megbukott. Mert kínosan eseménytelen volt és nem találta el azokat az arányokat, amelyekkel izgalmas, érdekfeszítő és változatos lehetett volna. A film sikertelensége és nem túl meggyőző fogadtatása ellenére a műfaji sokoldalúságát bizonygató sztár alakítását nem zúzta porrá a kritika, sőt egyes fórumokon még dicsérték is. Talán ez az óvatos ajnározás sarkallta arra Schwarzeneggert, hogy tegyen még egy próbát. Hátha ezúttal a film is képes lesz felnőni hozzá. Nos, az Utóhatás a Maggie-vel szemben moziban is bemutatásra kerül, de az a szomorú igazság, hogy nem sokat sopánkodnánk, ha egyetlen hazai forgalmazó sem csapott volna le rá. Merthogy ez talán még annál is egy fokkal, hanem kettővel vérszegényebb.

Utóhatás kritika 1

A film megtörtént eseményeken alapul, de ez csak inspirációul szolgált, hiszen mind a cselekmény helyszínét, mind a szereplők személyazonosságát jelentősen megváltoztatták. A kiindulópont egy légi katasztrófa, amelyet két nézőpontból élhetünk át. Egyrészt ott van, Roman (őt játssza Schwarzenegger), az egyszerű építőmunkás, aki várja haza a feleségét és a várandós lányát Kijevből. A repülőtéren azonban közlik vele, hogy baleset történet, aminek következtében a gép lezuhant. Másrészt pedig megismerjük a légiirányítót, aki elköveti azt a végzetes hibát, ami miatt nem lehetett elkerülni a tragédiát. Jake a szerencsétlenség után összeomlik, a házassága válságba sodródik és a fokozatos fenyegetések hatására radikálisan meg kell változtatnia az életét. Párhuzamosan haladunk ugyan a két ember sorsának feltérképezésében, de nem árulunk el nagy titkot azzal, hiszen végig sejthető, hogy az utak egy ponton találkoznak. És nem a végtelenben. Az Utóhatás első számú és monstre problémája, hogy elfelejt építkezni. Van egy kisebb előjáték, amelyben úgy nagyjából, de tényleg csak egy-két jellemvonás erejéig képet kaphatunk a két főhősről, aztán jön egy majd nyolcvan perces gigantikus szenvelgés pornó, amiben szinte nincs más csak könny, apátia és pusztulat. Annyira, hogy még cselekményeket sem írtak ezek köré.

Utóhatás kritika 2

Ebben a csendes eseménytelenségben pedig leginkább azt észrevételezhetjük, hogy az emberek sírnak és bánatosak. Kétségtelen, hogy megvan az okuk rá, de ez semmiben nem különbözik attól, mintha egy másfél órás temetésen vennénk részt. Nincsenek ívek, nincsenek magaslatok és mélypontok, nincsenek valódi személyiségrajzok sem. Mintha az látszódna, ami aztán be is igazolódik, hogy a film egyetlen igazi csúcspontra koncentrálódik, amit megfejel egy olyan ráadással, ami totálisan értelmezhetetlen és hatástalan marad. Ha lennének is kiugró mozzanatok, amikre rá lehetne repülni, amiket ki lehetne bontani, Eliott Lester rendező úgy elkeni és közönyössé teszi ezeket, hogy ezeknek nemhogy tétjük nem lesz, hanem konklúziójuk és végkövetkeztetésük sem. A családi széthullás egy, nagyon megengedő esetben két képben manifesztálódik, Roman balladája pedig egyfelől túlontúl kiszámítható, másfelől olyan rideggé és merevvé válik, amivel nem könnyű azonosulnunk sem. Lester nem analizálja a két főhős viselkedését, nem mutat be állapotokat, nem keres magyarázatokat, hanem egy középszerűnek alig nevezhető drámához mérten és illően behelyezi őket egy keserű dobozba, ahol csak egyetlenegy arcukat felvillantva téblábolnak esetlenül.

Utóhatás kritika 3

Azzal még soha nem volt gondunk, ha egy mozi tempója lassú, ha egy kicsit talán körülményesen adja meg mindennek a módját. Azonban a semminek ezt sem lehet. Az Utóhatásnak még lüktetése sincsen, olyannyira vánszorgó, lapos és ütemtelen a dinamika, hogy az nagyon hamar vontatottá és poroszkálóvá válik. Erre pedig rátesz egy lapáttal az a sematikus, mondhatnánk szürke és semmilyen képi megvalósítás, ami nemcsak álmosítóvá, hanem egyenesen altatóvá szelídíti a filmet. És ennek még a végére sem érdemes felébrednünk, hiszen az olyan mértékben mentes a zsigeri érzésektől, az ösztönöktől és a szenvedélytől, hogy az már szinte fájdalmas. Sovány vigasz lehet Schwarzenegger számára, ha az egyáltalán, hogy megint nem rajta múlt a dolog. Inkább a rendezőn és a forgatókönyvírón. Mert a volt kormányzó mindent megtesz, ami az erejéből telik, sőt még talán annál többet is. Nem állíthatjuk, hogy a színészi eszköztára meglepetésekkel teli, mégis autentikusan és látványosan fogja meg Roman karakterét. Mer gyenge és esendő lenni. Ez pedig nem kizárólag a könnyekben nyilvánul meg, hanem a darabos mozgásában, a zavart tekintetében és a tőmondatokkal történő kommunikációjában. Jól érzékelteti azt, hogy Roman mindent elvesztett a családjával, legfőképpen az élete értelmét. Scoot McNairy-t eddig maximum fontosabb epizódszereplői státuszban láthattunk. Most kapott egy jelentékenyebb, meghatározóbb szerepet Jake figurájával. Kisebb-nagyobb zökkenőkkel megoldja. Néha egysíkú a jellemformálása, talán a kelleténél többször folyik össze a taknya és a nyála, és a reakcióinak hitelességében sem mindig vagyunk biztosak. Maggie Grace, Jake feleségének szerepében gyönyörű. Sajnos nem lehet ennél több. Nem tehet róla.

Utóhatás kritika 4

Azért Arnold Schwarzenegger becsületére legyen mondva, hogy annyit mindenképpen elér az alakításával, hogy közepessé felhúzza ezt az amúgy harmatos és minden összetevőjében langyos drámát.

Szólj hozzá!

Hozzászólás

50%
Középszerű

Utóhatás (2017)

Az Utóhatás még így sem válik kihagyhatatlanná, pláne emlékezetessé, legfeljebb annyiban, hogy ki játssza el a főszerepét. És ebben még csak nem is a színészek a ludasak, hanem az író és a rendező. Nekik kellett volna szintet lépniük és tehetségesebbnek lenniük. Csak hát azt nem osztogatják ingyen. Vagy van, vagy nincs. Most nem volt.

  • Szerintem
Forrás 30per40

Ez is érdekelhet Ettől a szerzőtől

Komment
Close