Vicces, véres, szemtelen, de mégis teljesen fölösleges – Deadpool 2 filmkritika

Deadpool 2 (2018)

De legalább elhozza Kábelt, akinek őszintén örülhetünk.

0 206

Lehet, hogy helyenként kissé erősnek tartottad a humorát, de ismerd be, hogy a nagypofájú Wade Wilson feszes naciban és összeégett arccal megvett kilóra a Deadpool 2016-os első részében! Ennél fogva nem is csodálkozhatsz rajta, hogy már jó ideje tűkön ülve várod a folytatást. A Deadpool 2 most meg is érkezett, de azért légy óvatos! Ha érdemi újdonságot keresve váltasz mozijegyet, könnyen lehet, hogy csalódás lesz a jutalmad.

 

Eléggé furcsa ezt kijelenteni egy visszataszító külsejű, nehéz természetű és meglehetősen erőszakos pszichopatáról, de az az igazság, hogy Wade Wilson (Ryan Reynolds) élete egészen rendben van az utóbbi időben. Deadpool jelmezében sorra teszi hidegre a rosszfiúkat, és ez számára érthető módon maga az álommeló. A jól végzett vérfürdő után szenvedélyes csókkal várja haza szerelme, Vanessa (Morena Baccarin), akivel már a gyerekvállalást tervezik. Kedvenc bérgyilkosunk élete azonban gyorsabban omlik össze, mint a képregényrajongók illúziói az első Rozsomák spin-off nézése közben. A megtört Wade azonban nem töltheti az idejét összeroskadással, hiszen újfent az emberiség jövője a tét. Erre most ráadásul első kézből származó bizonyíték is akad az időutazó kemény fickó, Kábel (Josh Brolin) személyében.

A Deadpool 2 olyan, mint a nő, aki elcsábít, megnevettet, kényeztet, ám amikor végre beadod neki a derekad, egyből lenyúlja a tárcádat és lelép, ráadásul úgy, mintha mindezt alanyi jogon tehetné egyszerűen csak azért, mert jól nézi ki. Kissé szomorú, hogy ez a produkció újabb ékes példát szolgáltat arra, hogy Hollywood negatív vonásai gyakran jó dolgokból következnek. Jellemzően arról van szó, hogy néha akad egy új szemszög, a korábbiaktól eltérő, akár forradalmi látásmód, amely bejön a közönségnek is. A Deadpool első része ilyen vízválasztó élményt szolgáltatott. Fővonalbeli szuperhősfilm létére véres volt és trágár, ráadásul szemérmetlenül csinált viccet mindenből, mégis nagy bevételt hozott, ezzel kitaposva az ösvényt a képregényfilmek új generációja előtt. Ezen felbuzdulva a stúdiónál azt gondolhatták, hogy másodszorra sincs szükség semmi másra. Csak még többre ugyanebből.

Ennek eredményeképpen megszületett egy igazán szórakoztató, kellemesen pofátlan humorral operáló darab, amely gond nélkül idézi vissza mindazt, ami miatt szerettük az első részt. Ezen a ponton azonban felmerül a kérdés. Hogyha kizárólag azt akarjuk látni, ami miatt az első Deadpool-adaptációt szerettük, akkor miért ne elégednénk meg egyszerűen csak a 2016-os alkotás újranézésével? Erre nehéz igazán érdemi választ találni, így a vicces és laza filmélményt megsavanyítja a felismerés, hogy a Deadpool 2 a játékidő kilencven százalékában fölösleges film. Nem tesz hozzá szinte semmit az eddig ismert recepthez, így eléggé másnapos íze van a fogásnak, amelyet felhígított önismétlésből és túlságosan is nagy dózisban kevert popkulturális utalásból kotyvasztottak.

Itt van a kutya elásva. Az aránytalanságban. Hiszen nem azzal van a probléma, hogy a Tim Millert a rendezői székben váltó David Leitch felhasználja mindazt, ami működött az első részben. A gond az, hogy jóformán csak az említett metódusokkal él, ezeket viszont olyan mértékig túlfokozza, hogy kevés kivételtől eltekintve nem marad idő és hely semmi újnak. Ráadásul eléggé gyanús, hogy a készítők részéről nem is volt igazán igény az újdonságra, ez azonban nem túl szimpatikus húzás, hiszen így akarva-akaratlanul is lekezelő a nézőkhöz való viszonyulás. Mindössze egyetlen jelenet akad a filmben – méghozzá az újonnan alakult X-Force csapat debütáló akciója – amely meglepő szellemességgel húz keresztül minden létező prekoncepciót, ezzel bizonyítva, hogy mennyivel emlékezetesebb lenne ez az alkotás akkor, hogyha alkotói bátrabban szabadjára engedték volna fantáziájukat.

Így habár jókat nevettem a cinikus humorbombákon, és kényelmesen elnézegettem az egész korrekt akciójeleneteket, a fények felgyulladása után nem éreztem azt, hogy minél előbb újra szeretném nézni az alkotást. Ellentétben a két évvel ezelőtt az első epizód megtekintését követően megszülető gondolataim tartalmával.

Ugyanakkor ez egy, nem túl szimpatikus módon, fontos információkat elhallgató cikk lenne, hogyha nem térnék ki a Deadpool 2 azon fontos elemére, amely, ha nem is túlságosan nagy mértékben, de valamennyire mégiscsak árnyalja a feleslegesség benyomását keltő összképet. Kábel az, aki éppen szóban forog, hiszen ha valami, akkor ez a karakter nagyon el van találva, így komolyabb vetélytársak hiányában magabiztosan válik a produkció ékkövévé. Itt van ez a fickó, aki Josh Brolin szivarra gyújtást ösztönzően férfias alakításában, laza fintor kíséretében szállítja tökéletesen az időutazó Terminátor-hangulatot, miközben “hasitasijával” és a benne lapuló szőlőzsírral kivételesen emberi figura is egyben. Ráadásul zsigerből átlát a nagyszájú Wade élcelődésein, és rögtönzött pszichoanalízisének keretei között kifejti, hogy a címszereplő miként rejti humor mögé mély fájdalmát.

Szükség is van egy ilyen erős jelenlétre a vásznon, hiszen Ryan Reynolds így másodjára már kissé megfáradtnak tűnik. Emellett Deadpool karaktere is megsínyli kisebb-nagyobb mértékben az önismétlés problematikáját, a negyedik fal lebontásával ugyanis szintén sikerül túllőni a célon. A történet konfliktusában rejlő kockázatot némiképp súlytalanná teszi ugyanis az, hogy Reynolds most már jóformán nem Wade Wilsont, hanem a Wade Wilsont alakító önmagát játssza. Így jóformán nem Deadpool, hanem az őt megformáló színész fejébe nyerünk betekintést a nézőket és a karaktereket egymástól elválasztó fal leomlása által, ám a játszma így kissé tét nélkülinek tűnik.

A poénoknak csak a kétharmada ütős, a popkulturális utalásoknak csupán úgy a fele indokolt, a negyedik falat pedig néha felelőtlenül bontják le a készítők. Ha a játékidőnek az előbbiekre fordított perceiben a forgatókönyv inkább a mostohán és sablonosan kezelt karakterdrámával, vagy a cselekmény alapvetően szellemes, klasszikus képregényfilmes antagonista helyett a gonoszság egy egészen másfajta forrását bemutató bonyodalmával foglalkozna, máris nem csak korrekt, hanem király filmmel lenne dolgunk.

70%
Tetszetős

Ebben a formában azonban a Deadpool 2 nem több egy újabb trágár akcióvígjátéknál, amely elődje sikerét próbálja meglovagolni, és közben mentesítve érzi magát az újonnan létrehozott érték megteremtésének felelőssége alól.

  • Szerintem