Vigyázat, gyerekkel vagyok! – A hihetetlen család 2. filmkritika

Incredibles 2 (2018)

Erre bizony megérte 14 évig várni.

0 79

Egyszerre nosztalgikus és modern, valamint aktuális és időtlen alkotás A hihetetlen család 2., ami szívmelengető vígjátékként és lehengerlő akciófilmként is tökéletesen működik. Határozottan a legjobb folytatás, amit a Pixar valaha készített, de megkockáztatom, hogy a stúdió egyik legjobb filmje is egyben.

A 2004-es A hihetetlen család az egyik legnépszerűbb Pixar-film, aminek a folytatását már régóta követelik a rajongók. Amikor az első rész kijött, a szuperhősfilm, mint zsáner épp csak kezdte megvetni a lábát a moziban, ma már viszont ott tartunk, hogy az éves bevételi listákat abszolút uralják a képregényfilmek, és a nézők valósággal megőrülnek ezekért a produkciókért. Kíváncsian vártam, hogy A hihetetlen család 2., aminek az első része maga is sokat merített képregényekből (Fantasztikus Négyes, Watchmen – Az őrzők) miként viszonyul ehhez a változáshoz.

Történet szempontjából meglepő módon egyáltalán nem vesz tudomást az eltelt 14 évről a film, azaz pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol az első rész véget ért. Egy kínos, hatalmas anyagi károkkal járó városmentést követően a Hihetetleneket egy multimilliárdos cég vezető testvérpárja, Winston és Evelyn Deavor keresi fel azzal a szándékkal, hogy megPR-ozzák kicsit a szuperhősöket annak érdekében, hogy ténykedésüket ismét legalizálja a kormány. Elsődleges reklámarcként Nyúlánkát szemelik ki, így amíg ő hősködik, a férje, Mr. Irdatlan kénytelen otthon maradni a gyerekekkel: az éppen fiúproblémákkal küzdő láthatatlan Illanával, a szupergyors Will-lel és Furival, a kisbabával, akiben egyszerre egy tucat szuperképesség aktiválódik. Mondani sem kell, Mr. Irdatlannak nem megy könnyen az átállás a háztartásbeli férj szerepébe. Közben egy hackerterrorista, a Démonitor azon igyekszik, hogy lejárassa a szuperhősöket, és ennek érdekében bármennyi ártatlan életet hajlandó feláldozni.

Azt már az első rész, és a Holnapolisz című élőszereplős munkája alapján is tudtuk, hogy Brad Bird író-rendező él-hal az ezüstkori képregények színes és derűs világáért, valamint az 50-es évek technooptimista science fiction megközelítéséért. A rosszemlékű Holnapoliszban a rendező egyértelműen szembeállította az huszadik század közepének idealizált szemléletmódját a mai kor pusztító fogyasztói társadalmával, és odáig ment el, hogy Hugh Laurie karaktere szabályosan leordítja a nézőket, amiért ilyen felelőtlenek. Bird ezúttal máshogyan közelített a dologhoz. Szembeállítás helyett inkább egy olyan alternatív valóságot hozott létre, amiben egyszerre van jelen az 50-es évek vizuális nyelvezete és nosztalgiája, valamint a jelen technológia-orientációja, haladó gondolkodása és brandközpontúsága. Egyenesen lenyűgöző a film látványvilága, amelyben ez a két világ ötvöződik. Számos jelenetnél támadt az az érzésem, hogy legszívesebben megállítanám a történetet, és kicsit körbejárnám a fantasztikus architektúrákat és berendezéseket.

Ráadásul olyan kreatív és vizuálisan lehengerlő akciójelenetek töltik meg ezeket a tereket, amelyekhez hasonlót még sosem láthattunk animációs alkotásban. Nemcsak, hogy egy élőszereplős képregényfilm színvonalán mozognak ezek az koreográfiák, de még simán le is köröznek nem egy ilyen produkciót. Nyúlánka motoros üldözés-jelenete, harca a Démonitorral, vagy a Hihetetlenek összecsapása az Aknakukaccal simán egy lapon említhető A sötét lovag aluljárós üldözés-jelenetével vagy Amerika Kapitány és a Tél Katonája verekedésével az autópályán. Továbbá a veszély nagyon is kézzelfogható a filmben, azaz a szereplőkért őszintén lehet izgulni. Az animáció minősége önmagában is lenyűgöző, de emellett öröm látni, hogy az alkotók képesek voltak megőrizni az első rész vizuális stílusát mind a karakterdizájn, mind a látványvilág tekintetében, miközben maximálisan kihasználták az eltelt 14 évben elérhetővé vált fejlesztéseket. Ha pedig már itt tartunk, az akciójelenetek és a szereplők külseje tekintetében egyértelműen érezhető Paul Dini és Bruce Timm 90-es években futó Batman-rajzfilmsorozatának hatása, amit a széria egykori rajongójaként különösen nagy élmény volt látni.

A hihetetlen család 2. azonban messze nem csak ezek miatt a külsőségek miatt lett annyira jó. Ezek mind semmit sem érnének, ha tartalmilag nem lenne olyan a film, amilyen. Animációs alkotás lévén olyan témákba is bátran bele tudtak nyúlni az alkotók, amelyektől a mai szuperhősös filmek sajnos rendre óckodni szoktak. Ilyen például a család. Gondoljunk csak bele: egy tucat Batman-film készült már, de a karakter örökbefogadott gyerekei, a Robinok eddig csak felnőttként tűntek fel a vásznon, és úgy is elég ritkán. Az eddigi Fantasztikus Négyes-filmek közül sem ment el időben egyik sem odáig, hogy megszülethessenek Reed Richards és Sue Storm utódai, a Bosszúállók közül pedig csak Sólyomszemet láthattuk családostul, aki sosem kapott önálló filmet. A hihetetlen család-sorozat ezzel szemben – családi mozi lévén – teljesen a magáévá teszi a szuperhős-família koncepcióját, maximálisan kihasználva a benne rejlő lehetőségeket.

Ezúttal az úgymond „hagyományos” nemi szerepekkel játszottak el az alkotók, melyek ironikus módon épp abban az évtizedben szilárdultak meg újból a II. világháború okozta változások után, amelyet a rendező úgy idealizál. Ezek felcserélődését Bird kezelhette volna könnyű humorforrásként, azaz írhatott volna egy sor jelenetet, amelyben Mr. Irdatlan nonstop botladozik a házi munka és a gyereknevelés útvesztőiben, de szerencsére nem ez történt. Habár eleinte sérti az egóját a dolog, és a háztartásbeli apa szerepében is nehezen boldogul (ezt abszolút életszerűen mutatja be a film), de maximálisan támogatja a feleségét, és az otthoni teendőkben is folyamatosan fejleszti magát, mert fontos neki, hogy jó apa legyen, és hogy segítsen a gyerekeinek, amiben csak tud. A háztartásbeli férj figurája tehát sokkal több egy sztereotípiánál ebben a filmben, és mind ez, mind az ezzel kapcsolatos humor nagyon életszerű és jó szándékú, és pont emiatt működőképes.

Nyúlánka karaktere is hasonlóan jól realizált. A sokéves rutinnak köszönhetően nyilvánvalóan profi a szuperhősködésben, ugyanakkor közel sem tévedhetetlen figura, mint amilyennek a női akcióhősöket gyakran ábrázolja Hollywood. Ehelyett nagyon is közvetlen és inspiráló a karakter. Ráadásul Mr. Irdatlannal ők a legrealisztikusabb házaspár, akit valaha animációs filmben láthattunk, és minden tekintetben remek csapatot alkotnak. Na és persze ott van még a csecsemő Furi, akinek a jelenetei egész egyszerűen parádésak. A korlátlan mennyiségű szupererejét felfedező és folyton abszurd helyzetekbe kerülő bébi A hihetetlen család 2. legviccesebb pontja, az animátorok pedig zavarba ejtő aprólékossággal voltak képesek átültetni egy valódi kisbaba jellemzőit a filmvászonra. Sajnos az ő zseniális jelenléte miatt a másik két Parr-csemetének nem jut akkora figyelem a filmben, habár Illana fiúzós nehézségeinek életszerűsége így is imádni való.

A szuperhős-renszánsz kellős közepén azt mondhatom, hogy A hihetetlen család 2.-nek abszolút ott van a helye a zsáner legjobbjai között, függetlenül attól, hogy nem élőszereplős alkotásról van szó, és nem is egy képregényen alapszik a sztori. Emellett persze minden ott van benne, amit egy Pixar-kalandtól elvárhatunk: szívhez szóló történet és karakterek, kirobbanóan kreatív ötletek és csúcsminőségű animáció. Az egyetlen hibája a filmnek az, hogy a főgonosz kiléte viszonylag hamar kikövetkeztethető, de igazából bőven van itt olyasmi, ami kárpótol minket emiatt.

95%
Fantasztikus

A hihetetlen család 2.-ről szinte csak pozitívan tudok nyilatkozni. Ritka, hogy egy animációs film folytatása ennyire jól sikerül, és amibe ennyi kreatív erőfeszítést fektetnek az alkotók. Remélem, hogy a harmadik részre már nem kell ilyen sokat várni.

  • Szerintem