Visszatérés Hollywood hőskorába – Kaliforniai álom filmkritika

350

Kevés olyan rendező van, aki már legelső nagyjátékfilmjével képes jelentős, filmtörténetileg meghatározó művésszé válni. Damien Chazelle ezt a kisebbséget képviseli. Amikor a pofátlanul fiatal zseni valóságos csodagyerekként elhozta nekünk a Whiplash-t 2014-ben, földhöz lettünk vágva és ott is maradtunk egy ideig. Talán nem bíztunk feltétlenül abban, hogy a csodás repülőrajttal indult karrier hasonló minőségi szinten tud folytatódni, ám amikor megérkeztek a Kaliforniai álmot a legnagyobb Oscar-esélyesek között számon tartó értekezések, felcsillant a szemünk. Mert Damien Chazelle megcsinálta. Felülmúlta előző mesterművét, ami szinte csodaszámba megy, hiszen már a Whiplash is jóformán tökéletes volt.

kaliforniai-alom-filmkritika

Mia (Emma Stone) minden erejével azon van, hogy megvesse a lábát az Álomgyárban, ám ahogy előtte sokan, ő is megtapasztalja, hogy a kaliforniai filmvidék bizony csak kívülről és messziről nézve csupa napfény és szivárvány. Feltörni az irdatlan versenyben szinte lehetetlen kihívásnak tetszik. De a fiatal lány ettől függetlenül meghallgatásról meghallgatásra jár, hiszen a mozi már gyermekkora óta legnagyobb szenvedélyét képezi. Sorsszerűnek tetsző módon ismerkedik meg a hasonló cipőben, de más területen járó Sebastiannal (Ryan Gosling). A lelkes zongorista komoly muzsikusnak tartja magát, és feltett célja, hogy újra fellendítse a haldokló jazz műfajt. Szerelmük kiteljesedik és egy ideig úgy tűnik, hogy emocionális téren tényleg minden rendben. Ám a fiatalok ekkor még nem tudják, hogy hamarosan eljön az a pont, amikor válaszút elé érkeznek.

Írj történelmet! – mondja Damien Chazelle. De milyen áron? – kérdezi a néző. A fiatal író-rendezőzseni a jelek szerint korai életműve missziójaként tűzte ki a fiatal, de meg nem értett tehetségek a bizonytalan siker felé vezető viszontagságos útjának bemutatását. A Whiplash is erről szól és most eltérő műfaji köntösben hasonló tematikai vonalon mozog a direktor, ám míg a jazz dobos sportfilm viszonylag lineáris, egyszerű és kevés részletből álló mű volt, addig a Kaliforniai álom már jóval komplexebb képet mutat.

Chazelle gondolkodik. És ez nagy szó napjaink amerikai filmgyártásának tekintetében. A művész tudja, hogy miről akar mesélni és nem átall rengeteg energiát belefektetni abba, hogy a központi elemként megtett problémakört megértse. Párkapcsolati dráma szakaszos elregélése szolgátlatja a talpalávalót és miközben hőseink a télből a tavaszba, majd a napsugaras nyárba lépnek, hogy aztán megérkezhessen a kérlelhetetlen ősz, mi már látjuk, hogy a mondanivaló ezúttal sem szívet melengetőbb, mint Chazelle előző művének esetében. Bizony a Kaliforniai álom is hasonló mondanivalót fogalmaz meg, mint a Wihplash. A sikert kurvára nem adják ingyen. Alapvető tehetséged mit sem ér. És közel sem csak az emberfelettinek tetsző, vért és verítéket meg nem spóroló kőkemény munkáról van szó. Hjaj, ha csak ennyi lenne! Nem, ahogy jazz dobos kollégájuknak, úgy Sebastiannak és Miának is fel kell adnia a hétköznapi, kisemberi értékeket, amelyeknek egyetlen bűnük van. A siker kiteljesedésének útjában állnak. Igen, Chazelle mondanivalójával lehet vitatkozni és kell is. Én nem értek egyet vele és neked sem kell és ez nem baj. Ettől még a film ugyanolyan istentelen nagy királyság. Mert hiteles és érzed, hogy a rendező minden szavát komolyan gondolja. Ezért elfogadod.

LLL d 12 _2353.NEF

Ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy Damien Chazelle hiába nagyon fiatal, van önkritikája, ráadásul nem is akármilyen. A gyönyörű záróakkord keretei között hosszú és megindító epizódban elgondolkozik azon, hogy milyen lenne az összkép, ha más aspektusból közelítené meg a cselekményt. És ekkor a Kaliforniai álom a pillanatok súlyáról beszél. Arról, hogy mennyit számíthat, ha egy bizonyos ponton jobb helyett balra lépünk, hátra helyett előre nézünk. És megfogalmaz még egy igencsak viszontagságos üzenetet. Azt sugallja, hogy adott esetben jobb lehet egyetlen teljes mértékben kiteljesedő siker, mint kettő olyan győzelem, ami közben szétszakítja az embert.

És hogy hőseinknek még nehezebb dolga legyen, kontextusnak megkapják napjaink Hollywoodját. Ugyanakkor mégis olyan érzésünk támad a produkció nézése közben, mintha az előző évszázad közepén járnánk. Chazelle zseniális húzásának keretei között retro hangulati körítéssel mesél a modern korról. Ezzel azt sugallja, hogy a folyamatos és egyre gyorsuló fejlődésnek, valamint a rengeteg újdonság tényének nem kellene magával hoznia a régi értékek agóniáját és elhalálozását, hiszen a kettő vonulat gond nélkül megfér egymás mellett. Muszáj így gondolnunk, mert a Kaliforniai álom bebizonyítja, hogy így van. És nem csak arról van szó, hogy a rendező lépten-nyomon Hollywood hőskorára utal Ingrid Bergman, James Dean vagy éppen Humphrey Bogart felemlegetésével, hanem arról is, hogy hőseink úgy kacskaringóznak a történetben, mintha mondjuk az ’50-es évek kellős közepén keresnék önmagukat. Csak közben éppen 21. századi gépkocsikkal közlekednek és okos telefonokat nyomkodnak. Eme hatás eléréséhez a rendező minden egyes filmelemet – a legkisebb apróságokig elmerészkedően – tudatos precizitással állít csatasorba.

Ez utóbbi keretein belül a díszlet- és jelmezvilágtól kezdve a csodálatos dalbetéteken át a kifinomult, érett jelenetkoreográfiákkal bezárólag minden egyes momentumra elégedett csettintéssel reagálhatunk. A Kaliforniai álom nem utolsó sorban azért nagyszerű filmélmény, mert összképében a leghalványabb izzadtságszag sem üti fel a fejét. Damien Chazelle a lehető legkönnyedebben komponál akár negyedórás, nyolcvanszereplős vágatlan snitteket, amelyekben egy pillanatra sem engedi megállni az operatőrt, ezáltal kiteljesedő és lépten-nyomon szakaszi katarzisokat eredményező epizódjai pedig fokonként állnak össze a filmtörténeti mérföldkővé váláshoz vezető lépcsőházzá. Mert lehet, hogy nem szereted a zenés filmeket, de ez tetszeni fog. És lehet, hogy ki nem állhatod a táncot, de ez a cucc nagyon be fog jönni. Mert őszinte és letisztult. Egyedi és utánozhatatlan.

kaliforniai-alom-film-kritika

Damien Chazelle ilyen és ehhez hasonló elegáns tánclépésekkel vezeti narratíváját a hollywoodi embertemető romlott földjén. Mert a Kaliforniai álom még erről is szól. Valóban ki kell emelni, hogy mennyire tartalmas, sokrétű műről beszélünk. Jelen paragrafusban felhozott vonulatának ártó aktualitás által felkorbácsolt vizein a haldokló jazz zenei műfajt állítja párhuzamba az amerikai filmgyártás elzüllésével. Franchise-ok és tucatfilmek burjánzanak az eredetiség hamvain, hőseink pedig könnyes szemmel veszik tudomásul, hogy a csillogó Álomgyár arctalan vezérei felkapnak majdnem mindent, amiben nagy pénz ígérete rejlik, de nem foglalkoznak szinte semmivel, ami valódi értéket képvisel. Mi lesz így a világgal, a kultúrával és kikből válnak majd az eljövendő generációk sztárjai? Az alkotás ilyen szempontból finom jövőlatolgatás is, ami ezen a téren végül inkább a nézőre hagyja a végső véleményalkotás jogát.

Véleményt sok mindenről alkothatunk, sőt, a Kaliforniai álom a szubjektív ízlés fontosságát is megpendíti, de abban valószínűleg mindenki egyet fog érteni, hogy színészi játék frontján parádézik a produkció. Ryan Gosling és Emma Stone párosa mesébe illően tökéletes összehangoltságban érvényesül. Minden egyes jelenetben vibrál közöttük a levegő, működik a kémia és legyen szó akár kreatív, tánccal vezetett narratív szakaszról, közös éneklésről vagy feszült párkapcsolati drámáról, a főszereplők gond nélkül, a produkció kifinomult, úriemberi humorát is szem előtt tartva veszik az akadályokat. Érik itt valami Oscar-eső féleség, de a jelölések áradata gyakorlatilag teljes bizonyossággal nyomja súlyát a latba. A rend kedvéért azért J.K. Simmons is feltűnik egy mellékszerepben, inkább csak a Whiplash rajongóinak kedvéért. Mondjuk ez is jó dolog, hiszen azt jelzi, hogy Chazelle személye körül már kezd kialakulni egy jól elkülöníthető, stabil rajongótábor.

Merthogy Damien Chazelle egy zseni. Igazi csodagyerek, aki zongorista főhőséhez hasonlatosan nagy célokat tűzött ki maga elé. Meg akarja reformálni Hollywood pusztuló világát, vissza akarja hozni a csodát, mert nem Vin Diesellel és nem is a szuperhőskavalkáddal van a baj. Hanem azzal, hogy nincs megfelelő ellenpólus, másik vonulat. Erről szól a Kaliforniai álom, ezt képviseli Damien Chazelle, aki úgy közvetíti üzenetét, hogy közben nem sért meg senkit, nem bántja egyik társadalmi vagy kulturális réteget sem, egyszerűen csak mesél. Tanmesét mond.

10/10

Szólj hozzá!

Hozzászólás

Forrás Movie Tank

Ez is érdekelhet Ettől a szerzőtől

Komment