WONDER WOMAN filmkritika

0 664

Amikor az urak rottyra vágják magukat, akkor jöhetnek a nők. És bizony most a DC és a Warner közös kooperációja nagy bajban volt. Nem is a pénzügyi bevételek szempontjából, hiszen még a legramatyabb képregény feldolgozásaik is visszahozták a ráfordított költségeket. Inkább a minőség, a színvonal és legfőképpen az volt az ellenségük, hogy épkézláb, nézhető és emlékezetes történeteket és mozikat pakoljanak olyan képzeletbeli hősök alá, akik megérdemlik azt, hogy a publikum jelentős része szájtátva kapcsolódjon ki azon, ahogy megmentik a világot, valamint az emberiséget a végső pusztulástól. Eddig ez még úgysem sikerült, hogy a fanatikusok imára kulcsolt kézzel kérték, hogy jöjjön már egy megváltó, aki méltó vetélytárssá válhat az elképesztő Marvel erőfölénnyel és túlsúllyal szemben. Örömmel konstatáljuk, hogy mindenki megnyugodhat. Mert a Wonder Woman ha nem is tökéletesen, vagy hibátlanul teljesít, mégis átélhetővé, hitelessé, néhol izgalmassá, máskor elgondolkodtatóvá tesz egy olyan élményt, magasztosabb szóval varázst, amiben Nolan lelécelése óta nem volt része erről az oldalról sem a rajongónak, sem az egyszeri, nem biztos, hogy megveszekedetten lelkes és elfogult érdeklődőnek. És végre a Warner is felmutathat egy díszpintyet a sok közül és kommunikálhatja azt, hogy „na látjátok, megy ez nekünk”.

WW1

Itt pedig muszáj visszacsatolnunk az első felvetésünkhöz. Merthogy vannak olyan szituációk és előfordulnak olyan helyzetek, amikor a nők mentik meg a férfiak seggét a totális bukástól és széteséstől. A Warner fejeseinek volt annyi józan ítélőképessége, racionális érzéke, hogy lejjebb adva abból a híresen önérzetes férfiúi büszkeségből beismerjék ezt. Hiszen kellemesen bizsergető azt tudni és képviselni, hogy az erősebbik nem tagjának kell lennie a családfenntartónak, de a kényszer megmutathatja azt is, hogy olykor a gyengébbnek hitt nőnek is meg kell adni az esélyt arra, hogy bizonyítsa a rátermettségét és a tehetségét. Így kerülhetett a rendezői székbe az a Patty Jenkins, aki eddig leginkább drámai vonalon tarolt A rém című filmjével, valamint a Betrayal című tévés sorozattal. Műfajidegen volt tehát és ez jelenthetne egyfajta orosz rulettet is, ha nem tudnánk, hogy a DC mozikból épp ez hiányzott oly nagyon. Hogy legyen a karaktereknek valós céljuk és motivációjuk az általánosságokon kívül. Hogy a figuráknak árnyalatokat és színeket adjanak, ne csak egy-két jelzőt. Hogy a sztorinak legyenek fordulópontjai, meglepetései, váratlanságai és úgy jusson el egyik pontból a másikba, hogy az esetlegesen mondanivalót, tanulságot is hordozzon maga után. Túl sok kérés. De Jenkins ezeket hellyel-közzel akceptálja és megvalósítja, közben pedig figyel arra is, hogy ne hagyjon fölöslegesen unatkozni bennünket. Csak egy kicsit. De az még belefér.

WW2

Persze fennállhatott a lehetséges veszélye annak, hogy Jenkins kezébe kapva a gyeplőt egy vérgőzös feminista kiáltvánnyal verje el a port az urakon, hogy azok még azt is megbánják, hogy valaha szerszámmal áldotta meg őket a sors. A rendező azonban jóval okosabb és bölcsebb ennél. Nem áll le partizánkodni és fegyvert viselni, inkább az Allan Heinberg által írt forgatókönyvön keresztül ravasz célozgatásokkal, finom utalásokkal és bárki által dekódolható üzenetekkel adja tudtunkra, hogy a sztereotip, egysíkú gondolkodás és világnézet többet árt, mint használ a problémák megoldásában, vagy az ellentétek feloldásában. A Wonder Womannek egyszerű kérdései vannak, amire a válaszok elsőre talán közhelyesnek, kevésbé bonyolultnak, filozofikusnak, kissé felszínesnek és magától értetődőnek tűnnek. Azonban ha egy pillanatra, pár másodpercre megállunk és elgondolkozunk rajtuk, nem biztos, hogy jobb, életszerűbb, valóságosabb és megfontoltabb érveket és magyarázatokat találnánk rájuk. És ez egyaránt vonatkozhat a házasságra, bőrszínre, az emberiség sorsára, a háborúk kiváltó okaira és következményeire, vagy egyszerűen csak arra, hogy miért akarjuk háttérbe szorítani a nőket, akkor, ha szebbet és értelmesebbet gondolnak a világról, mint mi.

WW3

Jenkins történetvezetésében kiemelkedő, hangsúlyos, mégsem mindent meghatározó szerepet kap az a férfi-nő közeledés, ami elsülhetett volna rosszul is. Hiszen számtalan megvilágításban, sokszor édesdeden és túlromanticizálva megkaptuk már ezt a dózist és löketet. Ezúttal viszont a karakterépítés és az eltérő belső tulajdonságok szempontjából, bájosan, olykor szemérmesen, máskor őszintén és kitárulkozva vizsgálhatjuk ezt a kérdést. Diana, vagyis Wonder Woman egy igazi nő, aki bátor, tettrekész, harcias, ennek ellenére megvan benne a nőiességhez szorosan hozzátartozó érzelmi amplitúdó is. A kőkeményen képviselt álláspontja mögött ott van a humánum és az a jóravaló naivitás, amiből táplálkozhat, amikor meg akarja változtatni az univerzum végzetét. A vele párban álló Steve óvatosabb duhaj. Tudomásul veszi Diana irányítói szerepét és fantasztikus képességeit, ugyanakkor néha kötelessége visszahúzni őt a földre, miközben egyre nehezebben palástolja az érzelmeit és a szerelmét. Jenkins óriási érdeme, hogy ez a kettős hatásosan és rendkívül emocionálisan működik a vásznon. Nyoma sincs giccsnek, sokkal fontosabb szerepet játszik az a humor, ami végre többször is célba ér. Mert kifejezetten jók a poénok és a különbségekre rávilágító riposztok, vagy beszólások.

WW4

Azt is üdítő látni, hogy a rendező törődik az epizódszereplőkkel is, kisebb élettörténeteket fabrikál köréjük és a sztori szempontjából is fontosnak tarja őket. Talán csak a gonoszok egy része marad ki a szórásból, de ezt már megszokhattuk, ennél a pontnál most sem érzünk kivételt. A történet mitológiai vonatkozása és ennek a valósághoz közel álló történelmi eseményekbe ágyazása nem mondható újszerűnek, ugyanakkor meglepő, hogy Jenkins mennyire otthon van a háborús jelenetek rekonstruálásában. Az akciók látványosak, habár a lassított részek orgiájánál észlelhetünk túlkapásokat, a vizuális kavalkád rendben van, de ez alap, erre eddig sem nagyon panaszkodtunk. Azt nem tagadhatjuk el, hogy a film hosszú. Sokszor indokolatlanul az. Mert vannak olyan üresjáratok ahol használtuk volna az ollót és olyan dialógusok, amiket könnyű szívvel kirántanánk a forgatókönyvből. A szereplőgárda nemzetközi és ez jót tesz a színészi játék sokoldalúságának és hatékonyságának is. Gal Gadot már Batman és Supeman farkméregetésénél is pozitív benyomást tett ránk, de a képességeit nem igazán tudtuk lemérni. Elsöprő a magabiztossága és a lendülete. A szemében nemcsak nőies báj lakozik, hanem irtózatos harci szellem is. Külsőleg és belsőleg is csodás, amit az alakítása is visszaad. Chris Pine az első számú partnereként szintén jól muzsikál és a közöttük lévő összhang is szétfeszíti a vásznat. Harmonikusan találnak egymásra, mind intellektuálisan, mind fizikai síkon. David Thewlis szokás szerint briliáns, finom és élethű eszközökkel mutat meg egy bámulatos átalakulást. És ott vannak a meghatározó epizodisták. A Trainspottingból ismert Ewen Bremner, a francia Said Taghmaoui, vagy az a Robin Wright és Connie Nielsen, akik néhány mondatukkal is meglehetősen mély gyökeret vernek bennünk.

WW5

Nem vehetjük zokon egy képregény feldolgozástól sem, hogy mindörökké az emberiség megmentésén fáradozik és ügyködik. Azt sem, hogy némiképp naivul azt próbálja belénk plántálni és sulykolni, hogy az emberek jók és a sötétség mellett, mögött ott lapul az a fény, amely a megvilágosodást, a békét jelképezheti.

80%
DC Csoda!

Wonder Woman (2017)

A Wonder Woman azért is hihetetlenül kellemes és egy kicsit gondolkodtató szórakozás, mert utána egy pillanatra veszettül szeretnénk hinni ebben. Csak jön a kijózanodás, hiszen azt is tudjuk, hogy a világ bizonyos tájain az izraeli színésznő származása miatt ezt nem láthatják. Mert az emberek agyában el lehet ültetni azt, hogy ez a mozi veszélyt és bűnös élvezetet jelent. Na, itt a probléma. Nem baj, egyszer majd Wonder Woman ezt is kijavítja. A vásznon biztosan.

  • Szerintem

Szólj hozzá!

Hozzászólás

Forrás 30per40

Ez is érdekelhet

Komment
Close