Zenéljük szebbé a világot – Blues Brothers filmkritika

The Blues Brothers (1980)

0 476

Habár nagyon szeretnénk, hogy tényleg így legyen, azért mégiscsak merésznek tekinthető a kijelentés, ami azt mondja, hogy a zene jobb hellyé teszi a világot. Nem, sajnos a muzsika, az ének és a tánc önmagában kevés az emberiség bajainak megoldásához. De valahol azért féligazságról beszélünk, hiszen a zene energiát ad, segít levezetni a feszültséget, összehozza az embereket, és ha a világot nem is teszi számottevően jobbá, kétségtelenül megmenti egyes apró szegleteit, ezzel éltetve azt a fura melegséget, amit reménynek hívunk, és ami táncolni és énekelni hajlandó emberek nélkül talán már nem is létezne.

blues

Jake (John Belushi) frissen szabadul a börtönből. A szabadlábra helyezés még csupán feltételes, ám nem úgy fest, hogy ez különösképpen visszatartaná a fickót, ha éppen valami őrültséget szeretne véghezvinni. A fegyintézet kapuja előtt már vár rá öccse, Elwood (Dan Aykroyd). Így egyesülnek újra a Blues testvérek, ironikus módon pont egy leselejtezett, aprópénzért vásárolt rendőrautóban ülve.

Nem sokkal a szabadulás után hőseink megtudják, hogy az árvaházat, amelynek falai között felnőttek, hamarosan bezárják, amennyiben nem sikerül törleszteni az ötezer dollárnyi adóhátralékot. Más sem kell a kettő, éjjel-nappal napszemüvegben és fekete öltönyben, na meg kalapban nyomuló testvérnek, felkerekednek, hogy összeverbuválják régi zenekaruk tagjait. Egy-két jól időzített fellépéssel tervezik összeszedni a szükséges pénzmennyiséget, ám a dolgok persze nem úgy alakulnak, ahogy azt kezdeti lelkesedésük közepette várják.

John Landis igazán elemében volt a ’80-as években, egyértelműen ez rendezői egyéniségének aranykora. Ebben az időszakban hozta tető alá az Egy amerikai farkasember Londonban című horrorklasszikust és az Amerikába jöttem kultvígjátékot is. A sorozat viszont nem ezekkel az alkotásokkal kezdődött, hanem a Blues testvérek nagyívű kalandjával, ami a korszak populáris kultúrájának egyik leggyakrabban emlegetett darabja, és bizony méltán.

Jake és Elwood különleges párosa egyedi, megkapó életérzést közvetít felénk. Ők azok, akik egy folyamatosan változó világ színfalai között, ahol saját zenéjük már egyre inkább kezd elavulni, konokul ragaszkodnak a bevett, még ha nem is jól bevált sémákhoz. A napszemüveget éjjel sem veszik le, a fekete öltöny lerohadni is képtelen róluk, és ha netán be kell törni egy ablakot, ahhoz is kalapjuk segítségét veszik igénybe. Valahol persze tragikus is ez a tradicionalista monotonitás és a hozzá való elvakult ragaszkodás. De végső soron miért is lenne vele komoly baj? Amíg a történet hősei így érzik magukat lazának és menőnek, addig csak szégyellhetjük magunkat, amiért nekünk nem lenne bátorságunk ilyen híven megragadni egyéniségünk alapköveit.

blues2

Nyilván azért nem kell elásnunk magunkat, hiszen ha mindenki annyira bátor és elhivatott lenne, mint ezek a fickók, könnyedén anarchiába süllyedhetne a világ. Az árvaházat meg kell menteni, a régi bandára szükség van, a koncertnek folytatódnia kell. Azért, hogy céljukat elérjék, a Blues testvérek rivális csapatokon, country klubtulajdonosokon, rendőri szerveken, tisztességes boltosok megélhetését szolgáló plázákon és régvolt szerelemeken egyaránt megalkuvást nem tűrő módon gázolnak keresztül. Rá kell jönnünk, hogy a parádés szövegkönyvvel megtámogatott, frappáns stílussal büntető fivérek szigorúan véve a történet negatív szereplői. Nem tisztelnek senkit és semmit, egyedül saját elképzeléseikhez ragaszkodnak. De a jó ügyért teszik, és ez annak ellenére is biztosít számukra némi feloldozást, hogy sejtjük, nagy eséllyel korábban sem voltak jobbak a mostani állapotnál.

A Blues testvérek John Landis lélegzetelállító jelenetkoreográfiáin átszáguldva csempésznek jó hangulatot és örömöt a kiégni készülő társadalom szerencsés szegleteibe, miközben kétszer ennyi anyagi kárt és rossz benyomást hagynak tombolásuk nyomában hátra, de mivel határozottan kimondják, hogy márpedig ők isteni küldetésen vannak, képtelenség haragudni rájuk. Sokkalta inkább a hőseinket minden áron megállítani akaró rendőri egységeket tekintjük negatív elemeknek, holott nem ők állnak a törvény rossz oldalán.

blues3

Mindez komplex társadalomkritika lehetőségét veti fel. Lehet, hogy a Blues testvérek nem jó emberek, csak úgy dagadnak a priusztól. De lehet őket hibáztatni egy olyan világban, ahol tucatnyi kisgyereknek otthont adó árvaházakat szüntetnek meg, az emberek pedig olyan szinten tiltakoznak minden új és szokatlan ellen, hogy még a programtól eltérő dalokat játszó zenekar számára is csupán a színpad felé repülő sörösüvegek képezik a fizetséget? Úgy fest, ebben a társadalomban rosszá kell válnia annak, aki tenni akar valamit a jóért.

Tulajdonképpen erről szól a Blues Brothers, na meg arról, hogy a zsernyákok párosával állnak fejre a szenzációsan megrendezett autós üldözés közepette, amelynek felvezetőjét már a film elején megkapjuk, akkor éppen egy pláza látja kárát a hajszának. A dalbetétek telibe találnak, mint Rocky Balboa pörölycsapásai, Dan Aykroyd és John Belushi mesébe illően passzoló párosa pedig közönyös pofával és ragadós tánclépésekkel adja tudtunkra: Ez a szarházi, a zene szellemét tisztelni nem hajlandó világ bizony még azt sem érdemli meg, hogy felhúzzuk magunkat ostobaságán.

100%
Érezzük a ritmust

A lelkes amatőr muzsikusok dallamai belengik az atmoszférát, és tudjuk, hogy ez végső soron nem gyógyír semmire, de azért segít egy kicsit mindenen. Ezt tanítják a Blues testvérek immáron harminchét éve, de ennek ellenére sem értjük, hogy a film nézése közben miért akarunk annyira hasonlítani rájuk. Hiszen annyira rosszak és kárhozatra ítéltek, nem? De akkor miért? Ez a megválaszolhatatlan kérdés tartja fiatalon a szóban forgó remekművet.

  • Szerintem

Szólj hozzá!

Hozzászólás

Ez is érdekelhet

Komment
Close