A LÁTHATATLAN EMBER filmkritika

The Invisible Man (2020)

0 10

Az atmoszférateremtés nagymestere az őrületbe kergeti Elisabeth Mosst H.G. Wells klasszikusának legújabb és eddigi legjobb adaptációjában.

Bár annak idején James Wan ellopta a show-t, mostanra nyilvánvaló, hogy a 43 esztendős Leigh Whannell volt a Wan sikerei mögött álló agytröszt.

A Fűrész Whannell háttérbe vonulását követően (Fűrész 3.) beleállt a földbe, az Insidious-filmek irányítását idővel át is vette, a Halálos hallgatásban meg legyen közmegegyezés, ott legalább annyira jó volt Wan rendezése, mint Whannell forgatókönyve. Más szóval kijelenthetjük, hogy ehhez képest Whannell zsenialitása a háttérbe szorult, miközben mindenki arról beszélt, hogy James Wan a jelenkor horrorjának legnagyobb mesetere.

Utólag már láthatjuk, Whannell zseniális forgatókönyveket ír, remekül épít univerzumokat és a filmkészítési stílusa nagyon közel áll ahhoz, amit M. Night Shyamalan képviselt fénykorában. Konkrétan a nagy csavarokra, meg a nézőre dobott filmvégi katarzisbombákra gondolok. Aztán szerencsére a kis “független filmjével”, az Upgrade – Javított verzióval volt lehetősége megmutatni, hogy Wan nélkül is képes alkotni. Vagyis inkább úgy tud igazán alkotni.

Még ezzel együtt is meglepődtünk, amikor kiderült, hogy a Universal (pontosabban a Tom Cruise-os Múmia buktáját látva az egész Szörnyuniverzumát föld alá lapátoló Universal helyett a jogokat kibérlő Blumhouse) rábízza a tulajdonában álló szörnyklasszikusok egyikét, nevezetesen H.G. Wells A láthatatlan emberét. Whannell az Upgradehez hasonlóan egyedül feküdt neki a forgatókönyvnek, amely 1933 óta immáron a hatodik próbálkozás az alapmű méltó mozgóképes adaptációjára.

A jelenkorba ültetett történetben Cecilia Kass (Elisabeth Moss) egy erőszakos kapcsolat csapdájában vergődik egy gazdag és briliáns tudóssal (Oliver Jackson-Cohen), amelyből egyetlen kiutat a szökés jelent számára. Ám amikor Cecilia erőszakos exe öngyilkosságot követ el, és hatalmas vagyonának egy jelentős részét bizonyos feltételek teljesülése esetén a feleségére hagyja, Cecilia arra gyanakszik, hogy élettársa halála csak színjáték volt. Amikor a hátborzongató események sora halálos fordulatot vesz, és szerettei életét veszélyezteti, Cecilia elméje kezd megbomlani, miközben kétségbeesetten próbálja bizonyítani, hogy férje nem halt meg, csak – teljesen hihető módon ugye – láthatatlanná vált.

A kalapos, napszemüveges vagy éppen bandázzsal körbetekert figura leporolása minden szempontból aktuális volt, a modern környezetbe való átültetésének köszönhetően pedig egy még nagyobb közönséget szólít meg A láthatatlan ember. Whannell pedig nem hagyja kárba veszni a ziccert, és filmjét nem áldozza fel a családon belüli erőszak, sem a megfigyelés oltárán.

A láthatatlan ember attól működik, amitől eddig minden Whannell-film működött. Sajátos atmoszférát teremt (lásd Fűrész 1, Insidious, Upgrade), s ez az atmoszféra baljóslatként nehezedik rá az ember vállára, hogy aztán akkor is megrettenjen, ha éppen nincs is mitől. Persze A láthatatlan ember esetében ez különösen nagy lehetőség, hiszen sosem tudhatjuk, hogy a film antagonistája mikor van jelen a vásznon, vagy éppen mikor nincs és akkor erre a főszereplő szépen lassan megbomló elméjének köszönhetően még rá is tudnak tenni egy lapáttal. Whannell részéről már alapjában véve zseniális ötlet volt az áldozat és nem a címszereplő oldaláról megközelíteni az eseményeket.

A film nem csak a nyugtalanító atmoszférája miatt marad emlékezetes, de Stefan Duscio kreatív kameramunkája és Benjamin Wallfisch hátborzongató zenei aláfestése is feledhetetlen pillanatokat okoz és az egész persze nem működne a kiváló ritmusban megírt, nem kicsit csavaros forgatókönyv nélkül.

Szerencsénkre Whannell inkább a pszichénkre ható atmoszférateremtésben gondolkodott, minthogy ostoba jump-scarekre húzta volna a filmjét és jól láthatóan alaposan átgondolta miként rakja egymásra a film építőkockáit. Konkrétan minden kamerabeállítás olyan, hogy a szereplők mögött még éppen legyen annyi hely, hogy elférjen ott valaki és mi minden pillanatban lélegzetvisszafojtva nézzük ezeket a sarkokat és várjuk, hogy valaki vagy valami megmozduljon.

A szépen lassan már nem csak A láthatatlan ember, de saját paranoiája által is zaklatott figura megszemélyesítőjeként Elisabeth Moss persze kiváló alakítást nyújt, egyszerre személyesíti meg a sikolykirálynők és a női bosszúfilmek legjobb karaktereit, s ezen a ponton további szereplőket nem is nagyon érdemes kiemelni és valljuk be azt is, hogy az általuk alakított karaktereknek sem éppen a logikai feladatok megoldása a kedvenc hobbijuk, hiszen minden döntésük fel lett áldozva a történetért. Miközben Oliver Jackson-Cohen általában láthatatlan játéka miatt nem feltétlenül a legrelevánsabb értékelési szempontból.

A finálét talán kicsit túltolták, de ez semmit nem von le a film érdemeiből, amely összességében egy végig feszült, a nézőjét is paranoiddá tevő pszichológiai thriller telis tele olyan kreatív megoldásokkal, amelyeket nem mostanában láttunk a moziban.

A láthatatlan ember (2020)
90%
Nagyon para!

Leigh Whannell munkásságával méltán érdemelte ki, hogy egy nagyobb projektet és rábízzanak és A láthatatlan embert elnézve azon sem nagyon lepődnénk meg, ha a Universal a Blumhouse-on keresztül a teljes klasszikus szörnyuniverzumot rábízná. Csak képzeljük el mi lett volna, ha erre a filmre nem jelentkezik be Jason Blum és Johnny Depp marad a főszereplő...

  • Szerintem

Ez a honlap sütiket használ. A sütik elfogadásával kényelmesebbé teheti a böngészést. A honlap további használatával hozzájárulását adja a sütik használatához. Elfogadom Bővebben.

Adatvédelmi irányelvek