Filmek, sorozatok, kultúra

A PLATFORM filmkritika

El hoyo (The Platform) 2019

A platform egy groteszk metafora, amelynek üzenete a mostani koronavírus-járvány idején különösen hangosan szól a nézőhöz.

A spanyol filmakadémia Goya-díjasa, a torontói filmfesztivál, a torinói filmfesztivál és a Sitges-filmfesztivál közönségkedvence, A platform végre megérkezett a nagyközönséghez is – és nem is lehetett volna jobban időzíteni a bemutatkozást.

A spanyol Snowpiercernek is nevezhető sci-fi elemekkel tarkított horror hősei egy függőlegesen berendezett disztópikus börtön lakói. A börtöncellák egymás felett vagy alatt helyezkednek el, minden szinten két lakóval, nők és férfiak együtt. Mindenki csak egyetlen dolgot vihetett magával a cellába (függetlenül attól, hogy az egy fegyver, egy könyv vagy éppen egy szörfdeszka), ahol egy fekhelyen és egy vízcsapon kívül semmi nincs, még szabályok sem nagyon. Vagyis egy akad.

Éhezők viadala

A minden nap egyszer a szintjükre érkező ételliftből, vagy ha úgy tetszik platformról ételt elvenni tilos, ha lejár az idő a kezünkben lévő falatot is vissza kell dobni a svédasztalra. Azt meg mondanom sem kell, hogy minél lejjebb halad az étellift, annál kevesebb étel jut a soron következőnek a bőség kosarából – vagyis csak a fentieken múlik, hogy az alsóbb szinteken lévőknek is jut-e étel – miközben a film nyitójelenetéből megtudjuk, hogy ötcsillagos alapossággal készülnek a raboknak szánt ételkülönlegességek.

A film főhőse – a feltételezésem szerint az indonéz pirított tésztáról a nevét kapó – Goreng (A faun labirintusában is szereplő, de itthon leginkább A bárka sorozatból ismert, abban Buborékot alakító Ivan Massagué), aki nem tudjuk hol, mikor és miért, de önként jelentkezik az Adminisztráción, hogy az El Hoyo, vagyis A gödör nevű börtönbe vonuljon. Az, hogy A gödör pontosan micsoda, sem előtte, sem utána nem derül ki, ahogy azt sem tudjuk, hogy a gödrön kívül milyenek a társadalmi viszonyok. Az viszont biztos, hogy A platform ezzel együtt is egy nagyon mélyen átgondolt társadalmi kísérlet.

A felfelé szarás anatómiája

Sőt, ha fentebb a Snowpiercerhez hasonlítottuk, akkor azt is említsük meg, hogy sokkal inkább hasonlít az első Kocka-, vagy Fűrész-filmre, főhőseik ugyanis valahol saját maguk döntenek arról, hogy milyen elveket és szabályokat követnek és valahol arról is, hogy mindenkinek jut-e kellő, de minimum a túléléshez elégséges mennyiségű étel.

Mondanunk sem kell, hogy a fent lévők hamar megmutatják, hogy szó szerint szarnak az egészre, s ahogy a film főszereplője maga is megfogalmazza, még ha a lentebb lévők össze is fognának, a gond az, hogy felfelé szarni nem lehet. Csakhogy itt jön a csavar, ugyanis a Gödör vendégei csak 30 napig vannak egy szinten, aztán véletlenszerűen egy új szinten ébrednek – könnyen lehet, hogy aki elsőként ehetett a platformról, az aztán 30 napig éhezni fog.

Mi vagyunk azok

A Platform egy többrétegű társadalmi allegória. Messze nem annyiról szól, hogy akik – átmenetileg – fent vannak szarnak a lent lévők fejére, hanem így a koronavírus-járvány idején különösen aktuális módon azt is revelálja, hogy akik megtehetnék, hogy egymást segítsék, azok is önzőek. Gondolom a napokban mindenki látott az utolsó zsugor ásványvízért vagy wc-papírért dulakodó, netán össze is verekedő embertársakat. Na ők A platform főhősei.

A film mind vizualitásában (a baszk reklámfilmes Galder Gaztelu-Urrutia rendezte, egy baszk és egy katalán forgatókönyvíró, David Desola és Pedro Rivero szkriptjéből), mind párbeszédeiben individuális eszközökhöz nyúl. Az egysoros dialógusok talán még erősebben hatnak, mint a film helyenként brutális jelenetsorai, amelyekből szintén nincs hiány. A platform a szadizmus, a kannibalizmus, az altruizmus eszközeit felhasználva egy olyan politikai allegória, amely a közös teherviselésre és a társadalom tagjainak egymás iránti szolidaritására, vagyis ennek hiányára hívja fel a figyelmet.

De tényleg mi

A rendező szerint A platform készítése során a céljuk egy “iróniával és fekete humorral teli társadalmi thriller létrehozása volt, amelynek a végén senki nem marad közömbös”. A filmet két éven keresztül készítették, a projekt elhúzódásának oka pedig az volt, hogy a színészek maguk is sok munkát fektettek a közösbe, mindig volt egy új ötletük, amivel hozzá tudtak tenni a film üzenetéhez, több jelenetben is szabadon, improvizálva cselekednek.

Ennek megfelelően a platform nyers, provokatív és őszinte, többrétegű szimbolizmusa minden szempontból az ember bőre alá kúszik, és ahogy a rokonfilmnek bőven nevezhető Élősködők, úgy ez is kiválóan állít görbe tükröt a kapitalizmusra berendezkedett társadalomnak, bár még az Élősködőkben valóban érezzük a fekete humort, addig A platform sokkal kevésbé szatíra.

A platform üzenete az, hogy a felelősség mindig a miénk. A közös teherviselés talán sosem volt aktuálisabb, mint a mostani koronavírus-járvány idején, amely nem válogat szegény és gazdag, híresség és átlagember között vagy éppen bőrszín alapján. Mert míg a járvány elsősorban az idősek szervezetére különösen veszélyes, addig a gazdasági hatásait elsősorban mi, a fiatalabb korosztály viseljük – és ezzel együtt a gyerekeink jövője a tét. S, ahogy a készítők maguk is poentírozták, A platform egyik legfontosabb üzenete, hogy a film bár kevés karakterből áll, mindegyikük egyformán fontos.

A filmet a 2019-es torontói filmfesztiválon mutatták be, tegnap óta pedig a Netflixen is elérhető a nagyközönség számára.

A platform (2019)
100%
Nyilván.

A platformnak nem szerteágazó, hanem csak egy, de annál jelentősebb mondanivalója van. Amit viszont mond, azt hatékonyan és könyörtelenül tolja le az ember torkán. A platform ezzel együtt talán többet tehet az étkezési szokások megváltoztatásáért (az ételpazarlásért), mint a veganizmusról szóló dokumentumfilmek...

  • Szerintem
Facebook
<