A sorozat eseményeinek színtere a chicagoi Archer Balettintézet, de lehetne akár egy gimnázium (Elit) vagy egy internátus (Az internátus) is, esetleg egy kisváros (Riverdale) a lényeg, hogy sok fiatal legyen összezárva, hogy aztán mindenki mindenkivel és mindenki ellen kavarhasson, szexelhessen, versenghessen, nem mellesleg egy belső helyszínes sorozat költségvetése sem veri úgy a plafont, mintha folyamatosan külső helyszíneken kellene forgatni.
Azt mondjuk legalább a Fekete hattyú óta tudjuk, hogy a balett fontos része a nemi szerepek elmosódása, a férfias nők és a nőies férfiak, a táncosok kiszipolyozása és ezzel párhuzamos az őrület szélére való sodródás a különböző vízióknak köszönhetően, de A rivaldafény árának sikerült mindezt megspékelnie egy titokzatos gyilkossal, hogy thriller-környezetbe tudja ültetni a történetet.
Aztán persze nem maradhatnak el a sötét múltbéli, családi titkok, meg a különböző kulturális és szivárvány-összecsapások sem. Akad itt csóró, de nagyon öntudatos afroamerikai lány, fehér hamupipőke, ázsiai amerikai, francia muzulmán, aki pont egy olyan sráccal kerül egy szobába, akinek arabok ölték meg az apját, leszbikus, homoszexuális, biszexuális, milf intézményvezető, aki a fiatal fiúkat szereti és középkorú tánctanár, aki meg a fiatal lányokat.
Ebből pont azt lehet kihozni, amit így elsőre vizuálisan maga elé is tud képzelni a kedves olvasó: mindenki, mindenkivel, mindent.
És akkor még nem is említettük, hogy egy fő- vagy fontosabb szerepért bármire képesek a diákok (mondjuk a való életben is hallottunk hasonlóról, elég csak a Bolsoj kénsavas támadását felidéznünk.
Eközben egyre kevésbé válik fontossá, hogy az első rész első képkockájában egy kapucnis alak egy szál fehér rózsát átnyújtva taszította le az iskola nem igazán népszerű, de messze legtehetségesebb balerináját vagy hogy pontosan ki is a titokzatos alak és miért tette azt amit, bár az utolsó részekre ismét ez áll a történet középpontjában.
És ne feledkezzünk meg a rendőrnőről sem, aki személyes küldetésként kezeli azt, hogy kinyomozza a REJTÉLYT, miközben persze az ő személyes tragédiáját is megismerhetjük, ami természetesen motivációt szolgáltat a tetteire.
Michael MacLennan sorozata egyébként egy percig sem unalmas, köszönhetően a dinamikus, a klasszikus és a kortás szürkezónájában mozgó balett-táncbetéteknek is, ami már csak azért is elég hitelesre sikerült, mert a színészek nagy része tényleg inkább profi táncos, mint színész.
A sorozat egyébként Sona Charaipotra és Dhonielle Clayton azonos című regényéből készült és amikor ezt megtudtam egyből azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon mitől működhetett ez regényként, hiszen a sztoriból tényleg csak a táncos jelenetek emelkednek ki igazán, az intézményesített testi-lelki kizsigerelés, a szexuális erőszak, az egymással való rivalizálás, a fordulatok és maguk a karakterek is sablonosak és kiszámíthatóak.
Ezzel együtt azért megérdemel némi figyelmet a sorozat, de az igazi áttöréshez ennél sokkal karcosabbnak és sötétebbnek kellene lennie.