Máglyára vele! – A végső ítélet kritika

A 17. századi Angliában járunk. Miután férjét (Joe Anderson) elvesztette a nagy pestisjárványban, Grace Haverstockot (Charlotte Kirk) boszorkánynak bélyegzik, és Pendleton földesúr (Steven Waddington) letartóztatja. Amikor a nő nem vallja magát boszorkánynak a kihallgatás során, Pendleton a félelmetes Moorcroft bírót (Sean Pertwee) hívja segítségül, aki korábban Grace édesanyját is máglyán égette el.

Vegso itelet kritika

Ha valaha is álmodtál olyan filmről, amelyben Sean Pertwee lassított felvételen, hatalmas kalapban, dübörgő orgonamuzsika kíséretében lovagol – és őszintén szólva, ki nem -, akkor A végső ítélet (The Reckoning) neked szól.

Ez Neil Marshall első filmje a nem túl sikeres Hellboy-adaptáció óta, amelyben a rendező visszatér a brit alapokon nyugvó, kis léptékű horrorhoz (és Pertwee-hez).

A végső ítélet a nagy pestisjárványból és a 17. századi angol boszorkányüldözésekből merít fiktív történetéhez, és egy nemrég megözvegyült anyát követ, akit megvádolnak azzal, hogy az ördöggel szövetkezett. A végső ítéletnek alapvetően jó sztorija van – látszólag a korszakban és a műfajban mélyen gyökerező nőgyűlöletet akarja korrigálni -, mégis beleesik abba a csapdába, hogy maga is azzá válik, amit látszólag dekonstruálni próbál.

Vegso itelet film

A film kínosan indul egy prológussal, amely a pestis/boszorkányüldözés kontextusát vázolja fel, majd egy túlburjánzott szekvencia következik, amely Grace (Charlotte Kirk) és férje, Joseph (Joe Anderson) utolsó közös napját vágja át, amikor Grace, immár özvegyként, elhunyt házastársát próbálja eltemetni, aki öngyilkosságot követett el, hogy megmentse feleségét a betegségtől.

A film lényegében azzal kezdődik, hogy Grace-t letartóztatja boszorkányságért az aljas Pendleton földesúr (Steven Waddington), majd jön Moorcroft, hogy a kínzós horrorok minden eszközét bevesse: megtagadja tőle az alvást, a talpát szúrkálja és egy pokolbeli dildónak kinéző rettegett kínzóeszközzel is “kényezteti”.

Charlotte-Kirk-Vegso-itelet

Ezt követően a film egydimenziós eszmei csatározássá válik. Összességében túlságosan stilizált és letisztult ahhoz, hogy hiteles korhű darab legyen, de nem elég közönséges ahhoz, hogy grindhouse-alapanyagként szolgáljon. A történetet újra és újra megszakítják a szükségtelen álom/fantasy szekvenciák, amelyek Grace démonait és félelmeit idézik meg, hogy jól kivitelezett, de olcsó ijesztgetéseket nyújtsanak.

Talán az a legijesztőbb A végső ítéletben, hogy mennyire kísértetiesen időszerű. Bár a filmet a Covid-19 előtt forgatták, a pestisjárvány bemutatásával kiválóan utal a koronavírusra,  legyen szó a társadalmi távolságtartásról vagy az az emberek mentalitásról.