Hír és közéleti magazin

Lúzerterápia – DOOM PATROL sorozatkritika

A rengeteg poénkodás és nézőknek való beszólás mögött komoly traumák húzódnak meg.

A DC a tavaly bemutatott Titans-szal elkezdte saját kisképernyős szerepvállalásának újraértelmezését (mondhatni ezt már a DC Universe nevű streamingszolgáltatás bejelentésével megkezdte), amit a már Titansban felvezetett Doom Patrollal, vagy ha úgy tetszik Végzet Őrjárattal folytatott.

A Doom Patrol pedig bőven felülmúlta az egyébként igencsak bevállalós Titanst is, a 15 részes első évad egy olyan eszement utazás volt, amelyhez leginkább csak a Légió bemutatkozása mérhető. Az országos tévéken futó DC-sorozatok, a gyáva és egyarcú Gotham, a legpocsékabb szappanoperák történetvezetésével és párbeszédeivel bíró Arrow, Supergirl vagy The Flash mellett a DC azért korábban is mutatta jelét annak, hogy képes kisképernyőn is felvenni a versenyt a Marvellel, hiszen a 3. évadra teljesen eszementté váló Legends of Tomorrow-ban azért már voltak eléggé elszállt epizódok. Igaz messze nem olyanok, mint a Doom Patrolban.

A Doom Patrol főhősei néhány teljesen összetört ember, aki korábbi életét teljesen hátrahagyva visszavonultan él a Niles Caulder vezette Végzet Birtokon (Doom Manor). Amikor azonban Nilest, a Főnököt elrabolják, mindannyian kijönnek a kalitkájukból és a múltban szerzett sebeikkel is szembenézve “apjuk” megkeresésére indulnak.

Nem tipikus szuperhősök

Persze nem akármilyen figurákról beszélünk. Adott egy egykori NASCAR-versenyző, Cliff Steele, aki egy közúti balesetet követően elveszíti a családját, belőle pedig csak egyetlen használható darab marad: az agya. Caulder egy robottestet készít Steele agyának, aki innentől kezdve Robotmanként igyekszik feldolgozni az átélt tragédiát és eldönteni vajon áldás vagy átok, hogy ő életben maradt a balesetet követően.

Aztán ott van Larry Trainor, a múmiának kinéző egykori nagymenő vadászpilóta, aki egy repülőbalesetben teljesen megégett, ráadásul a baleset közben még egy negatív energia is megszállta a testét (így lesz ő Negative Man).

Rita Farr, az egykor szépséges hollywoodi színésznő, aki egy forgatás során esett a vízbe, s a baleset során átváltozott egy nyálkás óriásmaszattá, becenevén Elasti-Girl-lé.

Végül, de nem utolsó sorban itt lelt otthonra a hatvannégy különböző személyiséggel, ennek megfelelően kőkemény skizoid vonásokkal, személyiségétől függően különböző természetfeletti képességekkel bíró Jane is.

Elasti-Girl és Negative Man

Elég válogatott csapat, de még véletlenül sem szuperhősök. Csak néhány szánni való lúzer, akik azzal jártak volna a legjobban, ha nem élik túl az életüket derékba törő tragédiát, azonban megmentőjük más sorsot szánt nekik.

Ilyen főszereplők mellett vajon milyen további szereplőket és gonoszokat vonultat fel a sorozat? Itt van rögtön a főgonosz Mr. Nobody a televíziózás egyik legkiszámíthatatlanabb gonosztevője, aki mégsem gonoszságával, hanem a negyedik fal apró darabokra törésével viszi a prímet. Felbukkanása teljesen esetleges és váratlan, sőt sokszor ő maga is felhánytorgatja, hogy miért csak ritkán tűnik fel a sorozatban.

Mr. Nobody

A narráció egyébként is kiemelt fontossággal bír a történet szempontjával (ennek a fináléban van leginkább jelentősége), de az biztos, hogy amit az alkotók Mr. Nobody karakterének segítségével az arcunkba toltak, az messze felülmúlja a Deadpoolban hallottak is. Na de nem Mr. Nobody az egyetlen a rosszak oldalán, hanem akad itt istenkomplexusos csótány (Ezekiel) és bosszúra szomjazó patkány (Mr. Whiskers) is, de a további szereplők közt is olyan extrém figurák vannak, mint a testszőrevő nyomkereső Beardhunter, az izmai megfeszítésével különböző univerzumok megnyitására képes Flex Mentallo vagy éppen Animal-Vegetable-Mineral Man, akinek az egyik(!) feje dinoszaurusz, a keze pedig egy növény. Végül, de nem utolsó sorban az Igazság Ligájából is ismert Cyborg, aki szintén csatlakozik a Niles Caulder mentőakcióhoz.

Crazy Jane, Cyborg és Robotman nagyon keresi a Főnököt

Mielőtt azt hinnénk, hogy ez nettó faszság tegyük hozzá gyorsan, hogy hőseink olyan helyeken járnak útjuk során, mint egy hógömb, egy szamár belseje vagy éppen a saját tudattal rendelkező teleportáló utca, Danny – és máris totális faszságnak ítéljük el a sorozatot. És ennél messzebb nem is járhatnánk a valóságtól.

A külsőre emberségüket teljesen elveszítő – nem mellesleg gyarló – hőseink ugyanis olyan a legemberibb és legnehezebb feldolgozható traumáktól szenvednek és a sorozat első évadának lényege tulajdonképpen nem is az, hogy megtalálják-e a “családfőt”, vagy letudják-e győzni Mr. Nobodyt, hanem hogy megtudják-e bocsájtani saját bűneiket és feltudják-e dolgozni az őket ért sérelmeket. Az igencsak változatos epizódok során kapunk tanmesét a homoszexualitásról, önismeretről, szexuális zaklatásról, testi és lelki terrorról, na meg a gyászról és annak feldolgozásáról. Mindezt persze a szórakoztató felszín alatt, kicsit sem az arcunkba tolva, mégis mélyen elgondolkodtatva a nézőt. Mondhatni az egyik epizód címéhez hasonlóan ez egy terápia volt, de nem akármilyen stílusban lekommunikálva.

Jobbra Flex Mentallo, a háttérben pedig Danny az utca

A színészgárda egyenesen zseniális, persze messze a 64 különböző személyiséggel bíró Diane Guerrero parádézik a legjobban – igaz könnyű neki ilyen hálás szereppel. De nem lehet panaszunk Brendan Fraserre sem, akinek csak flashbackekben láthatjuk az arcát, de ezzel együtt is egy tökéletes Robotman, minden mozdulatában átadta magát a szerepnek, hasonlóan a Negative-Mant alakító Matt Bomerhez, aki szintén alázatos munkát végez. Aztán ott van April Bowlby, aki minden mozzanatában a múlt hollywoodi díváit idézi meg, de Timothy Dalton és Alan Tudyk is remek alakítást nyújt, különösen utóbbinak vannak igencsak sziporkázó pillanatai. Talán egyedül a Cyborgot alakító Joivan Wade lóg ki a sorból, igaz ha van gyenge pontja a sorozatnak, az önmagában Cyborg karaktere, akit kissé feleslegesnek éreztünk mindvégig, még ha a történet szempontjából van is jelentősége a jelenlétének.

A sorozat 1. évadát a  DC Universe streamingszolgáltatás tűzte műsorára idén februártól, hazánkban pedig az HBO GO-n látható júniustól. A sorozatot Jeremy Carver adaptálta a DC Comics-nál, a megjelent a Doom Patrol tagjait felvonultató képregények alapján. A Doom Patrol tagjai először az addig különböző tudományos-fantasztikus történeteket bemutató antolgóiasorozatban a My Greatest Adventure (Arnold Drake és Bob Haney által írt és Bruno Premiani által illusztrált) 1963-ban megjelent 80. számában bukkantak fel, amely akkora siker volt, hogy a 85. számtól már csak a Doom Patrol tagjaival foglalkozott a sorozat. Azóta számos képregényalkotó dolgozta fel kalandjaikat, legutóbb például Gerard Way, a My Chemical Romance nevű rockbanda frontembere.

Doom Patrol (2019) 1. évad
100%
Remekmű

Bár a felszínt nézve úgy tűnik, hogy a sorozat írói nem voltak maguknál a sorozat írásakor, valójában egy nagyon tanulságos és szívhez szóló történet a Doom Patrol, amelyben a látvány és a vicceskedés csak a körítés.

  • Szerintem