Identitásválság három felvonásban – Holdfény filmkritika

Moonlight (2016)

Naponta gyermekek milliói néznek könyörögve szüleikre, fel az égre vagy bele a tükörbe, mert válaszokban reménykednek. Tudni akarják végre, hogy kik ők, mire hivatottak, milyen céllal jöttek a világra. A fiatalkori identitáskeresés folyamatával persze semmi gond nincs, teljesen természetes, hogy a serdülőszakaszba lépve, az egyre közelebbről az ember nyomában fújtató felnőttkor súlya alatt nagy a nyomás. Mert amikor bekopogtat a száz százalékosan valós, igazi és komoly helytállást követelő élet az ajtódon, jobb, ha készen állsz.

Nem, a fiatalkori identitásválsággal semmi baj nincs. De mi van akkor, ha a kálvária a kiserdülés után is fennmarad?

holdfény2

Little (Alex R. Hibbert) nem a legjobb környékre született, de mégis egy drogdíler, az amúgy rendkívül barátságos Juan (Mahershala Ali) mellett találja meg a biztonságot szemben drogfüggő, kurválkodásból pénzt kereső édesanyjával (Naomie Harris). Juan kétségtelenül nem jó ember a szó klasszikus értelmében, viszont az is biztos, hogy nagyon fontos dolgokra tanítja meg az önmagát kereső kisfiút, aki gimnazista korában már valódi keresztnevére hallgat. Chiron (Ashton Sanders) élete nem lett könnyebb az évek múlásával. Habár már jóval idősebb, osztálytársai még mindig bántják, ráadásul egyre biztosabban tudni véli magáról, hogy homoszexuális. Jó barátja, Kevin, egy, a főhős számára különösen fontos éjszakán barátnál sokkal többé válik. És amikor a felnőtt, kigyúrt, Juanhoz hasonló drogdílerré vált Chiron, azaz Black (a magyar feliratban Feka – Trevante Rhodes) váratlanul hívást kap az ekkor már életében egy évtizede nem szerepelő Kevintől, a régi sebek felszakadnak.

A Holdfény alapvető kontextusrajza a legelső filmelem, amiről szót kell ejteni. A produkció eme vonulata azért különösen érdekes és egyben nagyszerű, mert a nézőnek végig kétsége sincs afelől, hogy kemény környéken járunk, ahol a züllés, a bűn, a prostitúció és a drog az úr, holott nem látunk tűzharcokat, bandaháborúkat, csupán azt, hogy néhány iskolás kölyök veri egymást. De ennél több nem is kell, hiszen ha maga a gondolat ténylegesen nem is formálódik meg a fejünkben, belül jól tudjuk, hogy ezek a társaikat kegyetlenül kínzó fiúk szolgáltatják az utánpótlást ahhoz, ami a vidék éjfekete és fűszagú segglyukában egyre nagyobb galibát okoz, és fokozatosan életek tömegeit teszi tönkre.

holdfény5

Chiron három életszakaszon megy keresztül a történet során. Ezeket jól elkülöníthető, külön címmel ellátott fejezetek formájában tárják elénk az alkotók. A természetes fiatalkori személyiségkeresésen jóval túl nyúló, mély és régi lelki sérülésekben gyökerező identitásválság tartja össze a szálakat. Mert a főhős mindegyik cselekményvonalon egészen más megjelenéssel teszi tiszteletét, mintha kicserélték volna. A félős, szűkszavú kisfiúból bátorságát mindenáron összegyűjteni akaró középiskolás srác, majd kigyúrt, fukszos, kemény drogdíler válik. Nem véletlen, hogy mindhárom esetben más és más megszólítás dukál a karakterhez, aki mindeközben alapjaiban ugyanaz a figura marad. És a Holdfény itt fogalmazza meg talán legfontosabb gondolatát. Nem a külsőnk, nem a barátaink és még csak nem is az eredményeink határozzák meg igazán azt, hogy kik vagyunk. Hanem a problémáink és az a mód, ahogyan szembenézünk velük.

A film címadó eszmefuttatását Juan fogalmazza meg a cselekmény legelején. A fekete fiúk kéknek látszanak a holdfényben. És ez gyönyörű szimbólum, ráadásul a mű teljes hosszában megőrzi érvényességét. Az, hogy első ránézésre kinek látszol, szinte soha nem tükrözi a valóságot. Önmagaddal szemben is rendszeres kételyekkel élsz. De amikor rád ragyog a holdfény, vagyis belépnek az életedbe olyan lehetőségek, amelyek arra hivatottak, hogy felfedjék igaz valódat, meg kell értened ezeket az új tapasztalásokat, és félelem nélkül, bátran magadévá kell tenned őket.

A Holdfény sokat foglalkozik az emberi kapcsolatokkal. A legfontosabb, minden konfliktus gyökere Chiron és édesanyja viszonyában keresendő. A történet eme vonulatán lépcsőzetesen felépített, megrökönyítő hitelességgel prezentált sorstragédia zajlik. Sorstragédia, amely kétoldalú. Egyfelől bemutatja azt, hogy ennek az alapjaiban rosszul működő, szülői felelőtlenségen alapuló köteléknek milyen súlyos negatív hatásai vannak Chiron személyiségfejlődésére. A fiúnak amolyan rögtönzött pótszülők után kell néznie, itt jön a képbe Juan és az ő barátnője. Másfelől láthatjuk, ahogy a még önmaga ellátására is szinte képtelen, drogfüggő roncsasszony idővel hogyan jut el a vallomástételig, amely során elismeri (legalábbis nagyjából) a szörnyű kontrasztot, ami fia iránt érzett szeretetében áll, valamint a tényben, mely szerint minden pozitív érzelme ellenére tönkretette a fiú életét. Naomie Harris alakításában válik igazán vérfagyasztóvá a karakter, a színésznő megérdemelné az Oscar-díjat!

holdfény3

A Holdfény fényképezésében tulajdonképpen eléggé száraz film, és habár nyilván nem ez a legpontosabb megfogalmazása a valóságnak, valahogy az első képkockától kezdve ezt a fogalmat érlelte bennem. Vizualitása száraz, igen, de stílusában foglaltatva ilyen. Mert minden képkocka a kegyetlen utcai valóság és a hétköznapi rossz sors jegyében festi vászonra a főhős karakterdrámáját. És jó látni, hogy egy ilyen történetben tényleg nem próbálkoznak a készítők túlpúderezéssel, díszítgetéssel. Nem állna jól az összképnek. Emellett a mozgástechnikáról is beszélnünk kell. A kamera meglehetősen ritkán helyezkedik statikus állapotba, általában dinamikus pásztázásban követi a jelenetek ütemét, nem egyszer lenyűgöző vágatlan snittek keretei között. Amikor pedig megáll a kép, akkor sincs probléma, mert ezek a jelenetek is érezhető hangulati funkcióval operálnak, inkább a szomorúan nyugodt történetszakaszokat emelik ki.

Szólj hozzá