Nagy nehezen csak rávettem magam a Válaszcsapás maradék részeinek ledarálására, bár igencsak elment a kedvem, amikor vörös festékpor szállt alá, ahányszor csak testfelületet ért egy-egy golyó.
Na ez a folytatásban is így maradt, csak hatványozódott, majd az egész odáig fajult, hogy fajult, hogy tényleg azt tolták be wtf pillanatnak, amit már az első duplarész után mindenki világosan átlátott – de legalább azt elmondhatjuk, hogy Leo Kamali volt a sorozat eddig legjobb főellensége. Az meg már csak hab volt a tortán, hogy Michelle Lukes-ból is ribancot varázsoltak. Na de hát ez van, a férfi nézők biztosan nem bánták túlzottan.
A fent említettetektől eltekintve annyira nem volt rossz az évad, sőt a vérport (nagyon röhögök) leszámítva még jó néhány látványos elemmel bővült a sorozat, azt hiszem kimondhatjuk, hogy az első évad óta ez volt a leglátványosabb évada a sorozatnak, köszönhetően a lassításoknak.
Scott és Stonebridge még mindig jó párost alkotnak, ahogy a többi szereplőt is jól építették be a sorozatba, az már nem rajtuk múlt, hogy az alkotók még mindig nem igazán értenek a karakterizálásához, legalábbis egy kézmozdulattal képesek összetiporni mindazt, amit addig sok-sok epizódon át építgettek egyes karakterekre.
Még egy negatívumot megjegyeznénk, ami legalább annyira hanyagolható, mint kínos, ugyanis a Magyarországon forgatott, de Berlinben és Moszkvában játszódó epizódokban rendszeresen tűntek fel magyar feliratok a házak falán és a különböző épületek belsejében és szerintem minimálisan elvárható lenne, hogy erre odafigyeljenek. Na de a Válaszcsapást sosem érdekelték a részletek, inkább megpróbál felszínes maradni, felszínes karakterekkel, felszínes történettel és néhol látványos képi világgal. A tőmondatokkal meg még mindig ki lehet kergetni a világból.
10/5
