Kozmikus haláltánc – SZÍN AZ ŰRBŐL filmkritika és novella ajánló

The Color out of Space

0 21

Ebben az esetben a Lovecraft gyökerű fantasztikumot sikerült egy igazán kiváló formában megragadni.

Lovecraft művei lassan szivárogtak be Magyarországra, viszont mára már egyértelműen jól ismert a szerző neve. Lovecraft teremtménye Cthulhu, a popkultúra egyik közkedvelt figurája. A szerző ősi istenekről szóló vérfagyasztó történetei nem csak az irodalmi életben hagytak kitörölhetetlen nyomot, hanem a videojáték, vagy éppen a filmek világában is.

Az adaptálásra tett próbálkozások tehát akadtak bőven, azonban minőségük rendkívül széles skálán mozog, gondoljunk csak a nagyon is felejthető, Lovecraft írásai által ihletett A Valdemar hagyaték című 2010-es tévéfilmre. Ennek ellenpólusaként azonban rögtön ide is szúrhatom a John Carpenter rendezésében megjelent A dolog című alkotást. Ebben az esetben a Lovecraft gyökerű fantasztikumot sikerült egy igazán kiváló formában megragadni, merítve az ismeretlen iránt érzett zsigeri félelemből, és azt tovább fűzve egy igazán borzongató kivitelezésben. Szó se róla, rendkívül nehéz feladat Lovecraft novelláit vagy kisregényeit átültetni a mozivászonra. Még nehezebb mindezt hatásos és színvonalas fokon művelni. Az író a sejtetés és az atmoszféra teremtés mestere volt. Nem direkt szörnyalakokkal kívánt riogatni, hanem sokkal inkább a természetben rejlő ősi gonosszal, a látható és felfogható világunk függönye mögött rejtőzködő elképzelhetetlen rettenettel.

A fantasztikus irodalom égisze alá tartozó horror, fantasy és sci-fi műfajok közt olyan sokrétű és sokszínű az átfedés, hogy ember legyen a talpán aki pontosan kiigazodik ebben az útvesztőben.

Tzvetan Todorov Bevezetés a fantasztikus irodalomba című, 1970-ben kiadott műve napjainkig meghatározó a fantasztikum értelmezésében. Todorov szerint „A fantasztikum […] a csak természeti törvényeket ismerő ember habozása egy természetfölöttinek tűnő esemény láttán”. Ez alapján a fantasztikum lényege a választásban ragadható meg. Az esemény lehet a valóság része, ám ekkor valamiféle ismeretlen törvényszerűségek lépnek életbe, vagy a másik lehetőség szerint csupán érzéki csalódásról van szó és ez esetben a világ törvényszerűségei változatlanok maradnak. A fantasztikum a habozás idejét hivatott kitölteni. Todorov szerint a döntés pillanatában elhagyjuk a fantasztikumot és a szomszédos műfajok valamelyikébe lépünk: a különösbe vagy a csodásba. A fantasztikum feltételezi azt, hogy az olvasó belehelyezkedik az adott világba és úgy ahogy a szereplők, ő is dönt, hogy a természetes vagy természetfeletti magyarázatot fogadja el.

Az elképzelhetetlent igazi kihívás egy főképp vizuális ingereken alapuló koncepcióban átültetni, és pontosan ez az, amibe sok filmkészítőnek bele is tört a bicskája.

Persze ennek ellenére időről időre vannak bátor jelentkezők, akik mégis megpróbálják a látszólag lehetetlen feladatot végrehajtani. Ilyen Richard Stanley is, aki Lovecraft személyes kedvenceként, és írói pályafutása csúcsaként fémjelzett Szín az űrből c. novellát adaptálta a mozivászonra.

Az 1927-ben íródott történet főhőse a New England-i Arkham városa melletti kis faluba utazik, hogy felmérje a terepet egy víztározó építéséhez. Csakhogy a környék minden, csak nem barátságos, amióta egy meteorit zuhant a Gardner család birtokára.

A meteorit, jobban mondva a vele érkező idegen lény hatására a növények és az állatok bizarr átalakuláson mennek át. Az emberi elmét és testet sem kíméli az űrből érkező iszonyat. Kívül ismeretlen, ám gyönyörű színekben és formákban játszik minden élőlény, belül azonban rothadásnak indul minden, ami érintkezik az űrből érkezett látogatóval.

Ez is érdekelhet:

A történet szerint a titokzatos „szín” megérkezése olyan folyamatokat indít a szervezetben, ami leginkább a sugárbetegséghez hasonlatos. Annak is az igen nagy, 10–50 Sv (1000–5000 REM) dózisú formájához. Az ilyen mértékű sugárterhelést szenvedett személy úgynevezett „járkáló szellem” állapotba kerül: diszorientáció, zavarodottság jellemzi. A különböző fertőzések elburjánzása, DNS mutáció, és még sok-sok egyéb szövődmény együtt a folyamat végén a biztos halált eredményezi. Lovecraft novellájában Nahum Gardner (a filmben Nathan Gardner Nicolas Cage alakításában), és a tanyán élő állatok is pontosan ilyen tüneteteket mutatnak.

Azután a kór átterjedt a tehenekre. Testük egyes részei vagy egésze hihetetlenül megráncosodott, megfonnyadt, egymást érték az összecsuklások, fekélyek. Az utolsó fázisban – a végeredmény minden esetben a pusztulás volt – elszürkültek, kiszáradtak, éppúgy, ahogy a disznók.

Lényeges elem még a „szín” parazita jellege. A parazita életmód különlegessége, hogy saját létfentartásuk érdekében más élőlények testében élnek, és annak erőforrásait aknázzák ki. Irányítják, mintegy éber kómában tartják a fertőzött szervezetet, ami így elveszti a kontrollt saját cselekedetei felett, és gyakorlatilag a benne élő másik lény rabszolgájává válik. Ennek a többnyire korántsem boldog együttélésnek a végén a parazita akár felemésztheti magát a gazdatestet is.

Stanley közel három évtized kihagyás után ült vissza a rendezői székbe, és a film megtekintését követően csak annyit mondhatok, hogy nagyon is jól tette. Az eredeti novellához szinte teljes egészében hű marad a film. Apróbb változtatások ugyan vannak, de ezek nem befolyásolják a mondanivalót és a történet ívét sem akasztják meg. Egy abszolút modernizált, napjainkban játszódó, brutálisan gyönyörű színorgiát kapunk korrekt színészi alakításokkal. Nicolas Cage egyértelműen húzónév, és az utóbbi időben a Mandyvel már bizonyította, hogy gyengébb munkái ellenére azért igenis komolyan vehető színész. Abszolút hitelesen formálja meg a hisztérikus őrületbe süllyedt farmer alakját. A film hibátlan ritmusban halad a csúcspont felé, ami leginkább egy pszichedelikus vízióra emlékeztet. Kétségbe vonhatatlanul katartikus élményben lesz része a nézőnek.

Mikor visszanéztek a völgybe, a messzi Gardner-tanyára, félelmes látványban volt részük. Az egész farm ama borzasztó, idegen színű fényben úszott: fák és épületek, még azok a füves vagy növényzet borította térségek is, ahová nem terjedt ki a szürke szikkadás. A gallyak mind az ég felé meredtek, csúcsaikból iszonyú lángnyelvek kúsztak végig a ház, az istálló és a csűr gerendáin. Fuseli vízióiba illő jelenet volt, mindenek felett az az alaktalan fényesség ragyogott, az idegen, dimenziókon túli, titokzatos és mérgező szivárvány, mely a kútból ívelt fel. Egyre terjedt, tapogatódzott, kúszott, ki-kinyúlt villódzva, ragyogón, vészterhes, felismerhetetlen, baljóslatú, kozmikus színeiben.

A látványvilág elképesztő, bár hozzátenném, hogy nem párját ritkító, elég ha csak a 2018-as Annihilationra gondolunk. Ami külön említést érdemel a megvalósítás szempontjából az a szín életre keltése. Mivel már a plakátról és a trailerből is üvölt felénk a harsány magenta szín, ezért nem árulok el nagy titkot azzal, hogy ami a novellában megnevezhetetlen és leírhatatlan szín, az a filmben a retinaszaggató magenta. Ez egyébként külön érdes is, hiszen a magenta kivételével bármely kevert színt nagyjából meg lehet feleltetni egy monokromatikus (egyetlen hullámhosszú) színnek. Kivéve ezt.

Ha csak nyers valójában, különösebb háttértudás nélkül nézzük, akkor A szín az űrből nem egy kiemelkedő sci-fi/horror. Viszont ha ismerjük az alapanyagot, és a filmre adaptálás nehézségeit, akkor egyértelműen párját ritkítónak tekinthető a Lovecraft feldolgozások közül. Akit érdekel a film, annak mindenképp ajánlott az alapjául szolgáló novella elolvasása. Biztos vagyok benne hogy nem fog csalódást okozni.

Hamarosan megépül a víztározó, s a rejtelemnek mindörökre nyoma vész a tó fenekén. Mégsem hiszem, hogy valaha arra a tájra merészkedem éjnek idején semmiképp se, ha felettem a gonosz csillagok ragyognak, semmi rá nem vehet, hogy valaha kortyoljak Arkham városának új ivóvizéből.

Ez a honlap sütiket használ. A sütik elfogadásával kényelmesebbé teheti a böngészést. A honlap további használatával hozzájárulását adja a sütik használatához. Elfogadom Bővebben.

Adatvédelmi irányelvek