Filmek, sorozatok, kultúra

Kubo és a varázshúrok kritika


A Laika stúdió egy Neil Gaiman-adaptáció, egy zombikaland és a föld alatt élő trollok világa után ezúttal a középkori Japánba kalauzol minket. Új történetük tele van varázslattal, izgalmakkal és szerethető karakterekkel. Lássuk hát, hogy a Kubo és a varázshúrok hozza-e az eddigi munkáik színvonalát!

kubo-main_0

Történetünk főhőse Kubo, a félszemű, ám csupaszív fiú, aki az édesanyjával él egy sziklába vájt barlangban, és azzal keresi a kenyerét, hogy történeteket mesél a közeli tengerparti falu lakosainak. De ezek nem akármilyen történetek: Kubo ugyanis varázserővel bír, és amikor a shamisenen (háromhúros japán hangszer) játszik, a zene hatására az általa készített origami-figurák életre kelnek. Kubónak azonban napnyugta előtt mindig vissza kell térnie a barlangba, különben az anyja nővérei, a Holdkirály leányai megtalálják és elrabolják őt. Egy napon mégis megszegi ezt a szabályt, és az anyjának éppen csak sikerül biztonságba helyeznie őt a nagynénjei elől. Amikor Kubo magához tér, találkozik Majommal, akit az édesanyja rendelt mellé védelmezőnek. Majom felvilágosítja hősünket: Kubónak meg kell találnia az apja, a legendás Hanzo páncélját és kardját, melyek birtokában képes lesz legyőzni a Holdkirályt. Útjuk során csatlakozik hozzájuk Bogár, az elátkozott szamuráj harcos, és együtt indulnak el a varázserejű fegyverzet felkutatására.

Ha az imént felvázolt szinopszis egyes elemei az éles szemű olvasónak ismerősnek tűnnek, az nem a véletlen műve. A Kubo és a varázshúrok története ugyanis nagy mértékben támaszkodik a népmesék, mítoszok és legendák struktúrájára. Ennek megfelelően a film tele van meseelemekkel: Kubo a klasszikus mesehős archetípusát, a küldetésre induló árva fiút testesíti meg, akinek varázstárgyakat kell felkutatnia, útitársai pedig különleges képességekkel megáldott lények, stb. (a cselekmény elemei még a Joseph Campbell által felvázolt „hős útjának” is megfeleltethetők). Így válik a film története kultúrkörtől függetlenül minden korosztály számára élvezhetővé, és ez nem kis szó. De a Laikánál mertek csavarni egyet a koncepción és új árnyalatokkal gazdagították azt, így az önfeledt, vicces jelenetek mellett néhol meglepően sötét, szomorú és melankolikus pillanatokat is kapunk, ami manapság ritkán fordul elő a fiatalabbaknak szóló animációs filmekben (a 12-es karika sem dísznek van, egyes jelenetek, pl. az óriáscsontvázzal vívott harc vagy a „Szemek Kertje” félelmetesek lehetnek egy kisebb gyerek számára).

kubo-and-the-two-strings-image

Ahogy azt már említettem, a film szereplői alapvetően mesei archetípusokat jelenítenek meg, ez viszont korántsem jelenti azt, hogy ne lennének szerethetőek. Kubo érthető módon nehezen tudja feldolgozni megváltozott helyzetét, de idővel elfogadja a küldetését, és elismeri, hogy csak akkor kaphatja vissza a régi életét, ha legyőzi a nagyapját, a Holdkirályt. Majom kezdetben szigorúan bánik Kubóval, és céltudatosan vezeti őt az úton, de később persze kiderül, hogy neki sincs kőből a szíve. Bogár eleinte egy szórakozott félnótásnak tűnik, de hamar kiderül róla, hogy bátor harcos, aki mesterien bánik az íjjal és a karddal. A Nővérek egyszerre rejtélyesek és veszélyesek, a Holdkirály pedig az egyik pillanatban kedves, lágy szavú öregembernek tűnik, míg a másik pillanatban kegyetlen szörnyetegnek, aki minden áron megszerzi azt, amit akar. Sajnos az eredeti színészek teljesítményéről nem tudok nyilatkozni, mert a sajtóvetítés szinkronos volt (ami azért is kár, mert olyan nagy nevek kölcsönözték a hangjukat a karaktereknek, mint Charlize Theron, Matthew McConaughey, Rooney Mara és Ralph Fiennes), de a magyar szinkronszínészek is igazán kitettek magukért.

kubo-and-the-two-strings-screenshot-5-1200x675

Azonban a filmnek nem csak a fentiek tartoznak az erősségei közé, hanem mindenek előtt a látvány. Ha van film, amelyik teljesen jogosan érdemli ki idén a lélegzetelállító jelzőt, akkor az a Kubo és a varázshúrok lesz. Egyszerűen hihetetlen, hogy amit a vásznon látunk, az nem CGI, hanem rendkívüli alapossággal kidolgozott bábok mozognak valódi díszletek között, stop-motion animáció segítségével (érdemes a színfalak mögötti munkát bemutató werkfilmeket megnézni a YouTube-on, mert elképesztő, hogy mennyi időt és energiát fektettek a filmbe a Laika szakemberei). Ez az igazi varázslat, amikor az élettelen bábok a szemünk láttára megelevenednek. Azt sem tartom kizártnak, hogy ezzel egy új etalon született a stop-motion animáció területén. Az aláfestő zenékről is csak pozitívan tudok nyilatkozni, a hagyományos japán zene és a nagyzenekar grandiózus dallamainak keveréke remekül hozzájárul a jelenetek hangulatának megteremtéséhez (külön kiemelném a stáblista alatt felcsendülő „While My Guitar Gently Weeps”-feldolgozást Regina Spektor előadásában).

Őszinte leszek: engem teljesen lenyűgözött a Kubo és a varázshúrok, egyértelműen a Laika stúdió eddigi legkiforrottabb munkája, és megkockáztatom, hogy a tavalyi Agymanók óta nem láttam ilyen jó animációs filmet. Aki csak teheti, menjen el és nézze meg minél hamarabb, mert egy páratlan élményben lesz része, ezt garantálom.

<