Ma Rainey: A Blues nagyasszonya kritika

A Ma Rainey: A Blues nagyasszonya (Ma Rainey’s Black Bottom) című Netflix-film 1927-ben, Chicago-ban játszódik. Miközben az énekesnő Ma Rainey (Viola Davis) egy lemezfelvétel során összeveszik a fehér menedzsmenttel a zenéje miatt, az ambiciózus trombitás Levee (Chadwick Boseman) szemet vet Ma barátnőjére, Dussie Mae-re (Taylour Paige), és saját karrierje beindítását tűzi ki célul.

Ma Rainey

A kétszeres Pulitzer-díjas afrikai drámaíró, August Wilson az 1980-as évek elején kezdte el írni a “Century Cycle” néven ismert, tíz darabból álló gyűjteményét, amelyben minden egyes mű egy-egy évtized fekete amerikai tapasztalatáról szól. A szintén Viola Davis szerepvállalásával készült Fences volt az első ezek közül a darabok közül, amely 2016-ban kapott feldolgozást Denzel Washington jóvoltából, akire Wilson darabjait rábízták.

A Ma Rainey: A blues nagyasszonya ebből merít ihletet és egy lenyűgözően érzelmes filmet mutat be nekünk.

Ma (Viola Davis) kálváriája előtt még megismerkedünk a bandájával – amelynek tagja Toledo (Glynn Turman), Slow Drag (Michael Potts) és a vallásos zenekarvezető Cutler (Colman Domingo) -, mielőtt a kamera végül megtalálja Levee-t (Chadwick Boseman), aki frissen vásárolt néhány hivalkodó sárga cipőt. A négy férfi közötti összhang már korán megteremti a megnyerő dinamikát a három bölcs öreg és a fiatalabb és pimaszabb újonc között. Ők így négyen a másik divatérzékén való viccelődéstől az erősen filozofikus vitákig egy pillanat alatt eljutnak.

Ma-Raineys-A-Blues-Nagyasszonya

Ezekben a beszélgetésekben mutatkozik meg igazán, hogy mennyire időtállók August Wilson írásai és persze a Broadway-n is otthonosan mozgó George C. Wolfe által rendezett film is. A színesbőrűek helyzete a szórakoztatóipar fogaskerekében, a művészet feletti tulajdonjog és az értékek ismerete mind olyan dolgok, amelyekkel a fekete művészek még ma is küzdenek.

A Ma Rainey: A blues nagyasszonya gyakran tűnik túlságosan is színdarabszerűnek, mintha nem lenne teljes az átmenet a színházi forgatókönyv és a film forgatókönyve között, kivéve olyan alapvető dolgokban, hogy még az egyik nyáron, a másik télen játszódik.

Viola Davis alakítása persze különösen figyelemre méltó: Ma rettenthetetlen viselkedése ugyanolyan rettenthetetlen alakítást követelt, és az ő kezében a címszereplő énekesnő szórakoztató módon viszi el a hátán a filmet – a színésznő egyébként 20 kilót szedett fel a szerep kedvéért, ami elég jól mutatja a szerep és a film iránti elhivatottságát.

Ma Rainey A Blues nagyasszonya

És akkor ott van Boseman. Az ő Levee-jének mintha mindig csillogna a szeme, annyira biztos önmagában és a jövőbeli sztárságában, Boseman pedig összeházasítja azt a nagy energiát azzal a lélekkel, amit a Fekete Párduc T’Challájaként is megmutatott. Mindez két perzselő monológban csúcsosodik ki, amelyekben Levee dühöng Isten ellen – ami ritka látvány egy fekete férfitól a vásznon, így még zsigeribbé válik -, és Boseman ezekből a jelenetekből minden csepp érzelmet kifacsar.  Azért is különleges, hogy Boseman utolsó nagy alakítása egy August Wilson-darab adaptációjában történik, mert a színész tízéves kora óta rajongott a drámaíróért.

Összességében Boseman és Davis kiváló alakítást nyújt ebben az időtlen meditációban a fekete művészetről és azokról, akik kihasználnák azt.