Filmek, sorozatok, tévéműsorok és sztárhírek

Mindig az ördöggel filmkritika

A Mindig az ördöggel fojtogató története több szálon fut, nem sokkal a II. világháborút követően az USA déli államainak lakói életébe nyújtva betekintést.

Kevés író debütál olyan mély és könyörtelen borzalommal, mint Donald Ray Pollock, aki a Magyarországon is megjelent Mindig az ördöggel című művével egyből beírta magát a modern irodalom történelemkönyvébe.

Antonio Campos filmrendező pedig nem kisebb menetre vállalkozott, minthogy méltó módon filmre vigye ezt a helyenként tragikus, de pont annyira brutális történetet, ráadásul még a kisebb szerepekben is olyan szereposztással, hogy az szinte minden irányból behúzza a filmrajongókat.

Donald Ray Pollock több generációs, lebilincselően sötét Amerika-víziójában egy csapat szélsőséges szereplő életét követi a második világháború végétől a hatvanas évekig. Willard, a Csendes-óceáni szigeteken lezajlott vérengzésből visszatért veterán nem tudja megmenteni rákban szenvedő, gyönyörű feleségét, Charlotte-ot – hiába áztatja hektónyi áldozati vérbe az imatuskót, ahol naponta órákat fohászkodik az életéért.

Mindig az ördöggel

Egy másik házaspár, Carl és Sandy az országutakon portyázik és gyilkol. Modellek után kutatnak, és miután lefényképezik, ki is végzik őket. Feltűnik a színen a pókidomár prédikátor, Roy, aki tolószékben ülő társával együtt bujkál a törvény elől. Ők azok az ámokfutók, akik közt Willard és Charlotte árvaságra jutott fia, Arvin – minden szörnyűség dacára – jó emberré szeretne válni, de ehhez előbb brutális módon meg kell harcolnia az igazáért.

A film szinte minden szereplője egytől egyig sérült valamilyen módon. Perverzek, őrültek vagy éppen olyan buzgón hisznek Istenben, hogy azért még ölni is képesek. Ilyen időkben felnőni pedig egyáltalán nem egyszerű, így talán az sem meglepő, hogy a film két főszereplője hamar árva lesz – és egyetlen szülőt leszámítva egyik szülő sem békés úton távozik a túlvilágra. Antonio Campos filmrendező pedig eközben gondosan ügyel arra is, hogy a film brutális jeleneteiben is legyen valami szépség.

Mindig az ördöggel Robert Pattinson

A Mindig az ördöggel rengeteg karaktert és rengeteg történetszálat mozgat meg. A több mint két órás film is hasonlóan irodalmi akárcsak az alapjai, a néző szinte azt is nehezen dönti el, hogy ki lehet ennek a történetnek a főhőse és pontosan hová is szeretne kifutni a történet.

A rendező azonban patikamérlegen adagolva a feszültséget végül egy olyan katartikus végkimenetelbe vezeti a színészeit, hogy attól bizony a legkritikusabb filmrajongók is csak elismerően tapsolhatnak.

A fentebb említett szereposztás zseniális. Tom Holland, Robert Pattinson, Eliza Scanlen, Bill Skarsgard vagy éppen Jason Clarke is eszméletlenül benne van a szerepében, de még a kisebb szerepekben feltűnő Sebastian Stan vagy éppen Harry Mealing jelenetei is hosszú ideig végig kísérik vagy éppen kísértik a nézőt. A fenti színészek ugyanis vagy megjárják a poklot, vagy ők maguk hozzák el azt a többi szereplőre: van köztük sorozatgyilkos, perverz, elmeháborodott vagy csak éppen a hit nevében az embereket kihasználó prédikátor.

A Mindig az ördöggel egyszerre történet az embert folyamatosan érő sorscsapásról, a vak hitbuzgóságról és persze az emberi gonoszságról, grandiózus története pedig nem roppan össze saját súlya alatt, bár az kétségtelen, hogy sorozatként, még hosszabb játékidővel sokkal szívesebben megnéztük volna.

A Mindig az ördöggel az idei év egyik legnagyobb meglepetése, egyedülálló módon fojtogató atmoszférájával, fantasztikus, már-már túljátszott színészi előadásaival, kiváló filmzenékkel és fényképezéssel és persze egy olyan történettel, amit a megtekintést követően sem nagyon tudunk elengedni.

<