Filmsor - Filmek, sorozatok, kultúra

Nem lelé helyét a világban – Persepolis képregénykritika

Persepolis (2019)

A Librinek köszönhetően újabb magyar kiadást kapott a Persepolis című képregény, amely egy iráni nő megpróbáltatásairól regél.

Marjane Satrapi önéletrajzi ihletésű képregénye, a Persepolis egy olyan iráni nő sztorija, aki se a háborúba süllyedő hazájában, se a dekadens Nyugaton nem találta meg a helyét.

Marjane-t kiskorában éri el az iráni forradalom, amely megbuktatta a korrupt és zsarnok Amerika-barát sahot, ám az elnyomás az új, iszlám rendszerben is megmaradt, sőt, a szigorú vallási szabályok miatt még erősödött is. A lányból a diktatúra, valamint az Irakkal folytatott véres háború évei alatt lázadó tini lett, szülei pedig úgy döntöttek, hogy jobb lesz neki a szabadabb szellemű Nyugaton, ezért Bécsbe küldik tanulni, ám Marjene Európába utazva kénytelen szembesülni azzal, hogy a boldog és felhőtlen nyugati élet csupán illúzió. Végül visszautazik Iránba, ahol belátja, hogy nincs olyan hely, ahol igazán önmaga lehetne…

A Persepolist gyakran hasonlítják Art Spiegelman klasszikus szerzeményéhez, a holokausztról mesélő Maushoz. Kétségtelenül van igazság a dologban, hiszen mindkét mű színtelen megjelenésű, életrajzi ihletésű, és a hátterükben történelmi traumák állnak, ám a nácikat macskákként, a zsidókat egerekként ábrázoló Maus erősen szimbolikus szerzemény, amely a saját megalkotására, de még első számai sikerére is reflektált, egyszóval sokrétűbb munka, mint a Persepolis – ám ettől még Satrapi művére sem lehet azt mondani, hogy ne lenne ambíciózus.

A Persepolis ugyanis kifejezetten összetetten és árnyaltan artikulálja az élettörténetben megjelenő témákat (az iráni nők helyzete, a diktatúra, a nyugati világ) nem mellesleg pedig egy nagyon autentikus darabról van szó. Marjane a történet elején ugyanis tökéletesen hiteles gyermek. A környezeténél felvilágosultabb szellemben nevelt lány Marxot Istenhez hasonlítja szakálla miatt, és közben nem érti, mire való a muszlim nőknek előírt kendő. A rendszer folyamatos bebörtönzései és kivégzései, majd a bombázások mindennapjai részévé válnak, ám ő ebből csak nagyon keveset fog fel, elfogadja őket normális jelenségeknek, ami nagyon abszurd szituációt eredményez.

Tinédzser korában már dacol a rendszerrel. Miközben a nyugati imperializmus tiltott termékeivel (Nike cipő, Kim Wilde-album) vértezi fel magát, Satrapi keményen beleszáll egy szent iráni intézménybe, a háborús mártírok csoportjába : a hozzájuk való csatlakozás egyáltalán nem üdvözít, csak a rendszer propagandáját szolgálja ki – a mártírok segítségével folytatható az értelmetlen vérrontás.

De nem ez az egyetlen tabu, berögződés, amit az alkotás ledönt. A Nyugaton arctalan, tehetetlen csoportként ábrázolt iráni nőket is a megszokottól eltérően ábrázolja: a Persepolisban minden nőnek saját jelleme, neve van, ráadásul minden adandó alkalmat megragadnak arra, hogy valahogy kijátsszák a rendszert.

De az írónő a legnagyobb húzását az Európában játszódó harmadik fejezetre tartogatja. Az idillinek hitt Nyugaton csak kiüresedett eszméket talál, na meg olyan szabad szexualitást, amely megrémíti, és rádöbbenti, hogy ő ennél valójában konzervatívabb szellemmel rendelkezik. Ráadásul sokan csak egy iszlamista vadembernek tekintik, rövidesen elveszíti barátait, kapcsolatait, nemsokára pedig majdnem halálra fagy egy padon. Végül visszatér Iránba, az elnyomásba. Világos, hogy Marjane tragédiája egy egész nemzet tragédiája is, akiknek nem lehet követendő példa a Nyugat, de a szintén idegenből érkező, alapvetően felülről rájuk erőltetett arab-iszlám kultúra sem kedves sokaknak.

Amikor pedig Satrapi nem nagy társadalmi-politikai témákban vizsgálódik, olyan hétköznapibb ügyeket vesz elő, mint a droghasználat, a rossz kapcsolatok, a válások vagy a családon belüli viszonyok. Marjane képében egy olyan személy bontakozik ki előttünk, aki egyszerűen csak a boldogságot keresi, és soha nem adja fel a reményt, legyenek bármennyire is sűrűek a viharfelhők felette – ezért is válik nagyon emberi alkotássá a Persepolis.

Satrapi stílusa remekül szolgálja ki műve tartalmát. A fekete-fehér, egyszerű, kissé rajzfilmszerű alakok óriási kontrasztban állnak azokkal a borzalmakkal, amit a képregény bemutat, de pont emiatt a különbség miatt lesz a könyv nagyon hatásos: az ártatlan külcsíny nagy sötétséget takar. Ráadásul mivel Satrapi nem akart megsérteni valós személyeket, igyekezett a történetben felbukkanó figurák kinézetét megváltoztatni, kevésbé felismerhetővé, így jellegtelenebbé tenni, ami által az a benyomásunk támad, hogy mindez ezer másik emberrel is megtörténhetett. Mindezek ellenére azonban az írónőnek sikerült elkerülnie a túlzásokat: az érzelgősség lehetőségét kiváló fekete humorral és (ön)iróniával iktatja ki.

95%
Fantasztikus

A Persepolis újabb bizonyítéka annak, hogy a képregény műfaja jóval több kisiskolások felszínes szórakozásánál. Marjane Satrapi keményen és szívbemarkolóan mesél az önkényuralomról és a társadalom visszáságairól, ám a maró humorról sem feledkezik meg.

  • Szerintem
Ez is érdekelhet:
<