Hír és közéleti magazin

Southpaw: Mélyütés – filmkritika

A Training Day (Kiképzés) és középszerű filmek rendezőjétől jön egy tragikus sorsú nem olasz eredetű bokszoló okés története, ami után alig várod, hogy nézd (újra) meg a Warriort (A végső menetet).

Ezt a menetet a marketingesek nyerték. Ezzel a 2.5 perces előzetessel egy hangulatos és tökéletesen összeillő történetet sejtet, ami aztán igazából két óráig fog tartani, semmi hozzáadott mérvadó tartalommal. Amíg eme összehasonlítás nem igazán fair, vagy értéképítő, a filmről akkor is elárul valamit.

Billy Hope (Jake Gyllenhaal) árvaházban felcseperedett, 43-0-ás győzelemaránnyal büszkélkedhető középsúlyú boksz világbajnok. A csillagászati számnak nagy része kiütés eredménye, mivel kvázi dühkitörések képezik a támadását, amíg védelmi stratégiája annyi, hogy a feje felfogja az ütéseket. Ez a forrófejűség a ringen kívül is megnyilvánul és felesége, Maureen (Rachel McAdams), illetve lánya (Oona Laurence) a kizárólagos okai annak, hogy nem kerül sok bajba. Az előbbinek sikerült meggyőznie főszereplőnket a visszavonulásról, de egy jótékonysági gálán saját és egy rivális bokszoló hibájából, Billy elveszti a feleségét. Innen csak lefele vezet életútja és ideiglenesen elveszti lányát is a gyermekvédelmi hatóságokkal szemben. A megváltáshoz vezető személyes, illetve profi pályáját követhetjük a film 70%-ban.

(L-R) AMY MCADAMS and JAKE GYLLENHAAL star in SOUTHPAW

Gyllenhaal Billy Hope-ja dühkitöréseitől az agysérülés jeleit jelző inkoherens beszédmódjáig teljesen hihető és szimpatizálható. A közte és lánya között levő kötelék a film érzelmi fókusza és fénypontja is egyben. A két színész jól pattintja dialógusait a másikra a karaktereik viccesebb, meghittebb pillanataiban, de a szívszaggatóbb pillanatokban sem csak a torokszakadás következte decibel-növekvés érződik. Majd a csendesebb jeleneteik is organikusan ábrázolja szimbiotikus kapcsolatukat. Az ezen pillanatokra írt párbeszéd nagyrészt kerüli a sematikust és igazi apa-lánya soroknak hangzik, de Gyllenhaal profizmusa, illetve Laurence az átlag gyerekszínészt meghaladó alakítása húzza valamennyire ki a pácból a gyenge rendezést.

A film másik pozitívuma a Billy és Tick Wills (Forest Whitaker) között alakuló tanonc-edző kapcsolat. A már megszokott Mr. Miyagi séma alapján, a keménykötésű, de mégis érzékeny mentor először a harcos lelkét és munkamorálját tisztítja, élesíti mielőtt nekikezdenének a tényleges gyakorlásnak. Ami itt annyiban nyilvánul meg, hogy Billy megtanul védekezni, s következésképp kontrázni. Mivel csak pár hónap a történet lezajlási ideje, nincs szó testi hanyatlásról, vagy függőségekről, amiket kompenzálni, javítani kellene, csak a dühét kell megtanulnia kordában tartani. Whitaker szokásához hűen profi alakítást nyújt be, de az ő karaktere és a neki szánt sorok túl sematikusak. Ettől függetlenül puszta színészi erőből csak előidéz pár meghitt jelenetet a főszereplővel.

A többi mellékszereplő mégannyira sem tud kimászni a filmklisék szakadékából, főleg a színészek színésze, 50 Cent karaktere, aki a sunyi üzletember-barát, aki percenként emlékeztet, hogy semmi sem szemétség, amit csinál, mert ez csak üzlet.

sp 2

Igen, ez egy bokszról (is) szóló alkotás és harcjelenetek, meg egy Eminem által aláfestett edzés szemtanúi is lehettünk. Csak igen ritkán és igen gyors, pörgős tempóban, ami furcsa a film háromnegyedét képező elhúzottabb, csendesebb jeleneteivel szembeállítva. De ami harc és ott van, igen jó. Minden ütésnek súlya van a hangszerkesztés jóvoltából, a körök minden egyes pillanata dinamikával fűtött a változó és legtöbbször hatásos szögeket használó kameranézetek jóvoltából. Bár a kerék nincs újra feltalálva, az első személyű nézőpont, miközben épp az ütések fogadó oldalán van, igen hatásos, illetve a 60 fokos, alulnézet is jó választások. Apróbb gondok, mint túl gyakori vágások ? ami az egész filmre jellemző ? és időnkénti túlközelítések azért megvannak.

Zenehasználati téren, van az az egy jelenet, ahol megy Eminem Phenomenal-ja és aztán még megjelenik egy számmal a stáblistával kezdődően. Ami igen furcsa, mert az instrumentális része ?főleg a refrénnek? a generikusabb felhasznált darabok helyett.

És a középszerűségi séma folytatódik a lezárással is, amit előre látsz, ha láttál már két filmet az életedben. De, az alakításoknak és az időnkénti pörgős ökölviadalnak köszönhetően, az egyszeri nézést megéri.

rating