Filmek, sorozatok, kultúra

Színész a gödörben: Szilágyi István

A kép idilli, azonban a cikk egy-két mondata mára, a tragédia fényében egészen hátborzongató színezetet kapott – különösen a lezárást fájdalmas olvasni.

A Film Színház Muzsika éppen 32 éve, 1988 márciusában közölt egy rövid, hangulatos kis portrét Szilágyi Istvánról Színész a gödörben? címmel. A színész az akkor még csak 17 éves fiával közösen rakta le egy boldog családi ház alapjait Rákoshegyen.

Itt olvasható a cikk, aminek különösen utolsó sorai érintik meg az embert az elmúlt napok tragikus eseményeinek tükrében.

Szilágyi István
Fotó: Film Színház Muzsika

Színész a gödörben?

Básti Lajos aligha sejtette, hogy Szilágyi István színművészt sürgősen Pityire kell keresztelni, mert jön majd egy nagy magyar író, aki megírja Kő hull apadó kútba című regényét. Szóval: Pityi. Rákoshegyen lakik. Akkorka házban, ami alig nagyobb, mint ő maga és növésben lévő fia, aki vele él, vele dolgozik: egy új ház alapját már kiásták, részben az alapot is kiöntötték. Kert? Hátul lesz, majd, ha marad rá erő és idő. És hely. A kis házban is van kert, egy citromfa. Rajta igazi citrom és igazi pingponglabda. Az asztalon abrosz. Valaha függönynek készült, rajta egy üveg vörösbor. A falon óriási térkép: West Europa. Magyarország is rajta van. Egy szekrény tetején kard, tőrkés; rozsda marja. És a szomszéd könyve, a Por két kötete, első kiadás. Az ablakból a kiásott pince óriási gödre látszik.

A házépítő dadog. A házépítő színész.

— Mikor lesz kész a ház, kérdezték a környékbeliek. Egy alkalommal, válaszoltam. Határidőtlen. Úgy kell kanyarodnom, ahogy az út megy — mondja még, mentegetőzve. Aztán megtudom, hogy Szilágyi Pityi a gyakorlat embere, géplakatos szakmája (is) van, olyan „rájár a kezem” ember. Szilágyi Pityi minden magyar filmben játszott azóta, hogy elkezdett játszani. Vagy ez csak legenda?

— Talán a Régi idők focija … Ja, abban is voltam.

Jellegzetes figura, karakteres személyiség. Tényleg kár kihagyni bárhonnan is. Nagyon mai és nagyon időtlen.

— 1937-ben születtem Gyomán. Gyerekkoromban sokáig azt se tudtam, hogy mi is a színész. Tizenkét éves voltam, mikor a Kaszinóban a Ludas Matyiból adtak részleteket igazi színészek. Akkor tudtam meg, hogy vannak olyan emberek, akik egész életükben ezt csinálják. Remélem, most már én is ezt fogom csinálni. . . bár, ha a filmgyári státuszom megszüntetik . . . Székesfehérváron sokat játszottam a filmgyár társulatával, Bujtor Istvánnal, Marton Katival. Mondják, én vagyok az egyetlen székesfehérvári színész. Ez olyan szabad dolog . . . nehezen viselem a kötöttségeket, de közben én is tartozni akarok valahová . . . Alkotótárs szeretnék lenni, ugyanabban a súlycsoportban, mint a többi alkotó. Csehovot játszani ünnep. Majdnem benne voltam Ascher Tamás Három nővérében … Nem. nem a karakter határoz. A hős belülről legyen hős, nem kívülről… de hatnak a konvenciók: mintha a küllemem lenne a tragédiám.

Aztán elmeséli Párizst. 1966-ban volt ott először, retúrjegy nélkül, munkavállalási engedély nélkül, pénz nélkül.

Mesél, töpreng. És már nem dadog.

— Amikor a gondolkodással találkoztam, lassabban kezdtem beszélni. Fölébredt bennem a felelősségérzet. Szakmailag persze ez nem jelentett váltást. A leglényegesebbet még nem találták meg bennem a rendezők. Nem baj. Az a jó színész, aki ívet tud húzni, a legkisebb alakításban is. Ilyen volt Latinovits, korábban Balázs Samu, Ungvári László, Maklári Zoltán.

Ránk esteledik. A kertben még talicskázik egy sort, aztán kiisszuk a poharakból a maradékot, elköszönünk a Z’Zi Labor kedvenc színészétől. A kapuban integet, mint egy nagy gyerek. Aztán dolgozik tovább. Házat épít. És embert. Magát, s a fiát.

szilagyi_istvan_szinesz_a_godorben
Fotó: NLC
<