Wonder Woman 1984 filmkritika

A Wonder Woman 2017-ben bemutatott első része attól volt jó, hogy volt szíve. Filmtechikailag abban is találhattunk kivetni valót, de valahogy a rendező és a főszereplő is nagy szívvel állt hozzá a projekthez – legalábbis ez volt az első érzés, ami hatalmába kerített azt követően, hogy kijöttem a moziból.

Na a 2020-ban bemutatott Wonder Woman 1984 azért rossz, mert nincs szíve.

És akkor erre jön még rá, hogy a film hemzseg az ostobaságoktól, a színészi játék lélektelen (két alakítást kivéve), az akciójelenetek értékelhetetlenek, a CGI meg egyenesen szánni való 2020-as mértékkel. Mintha mindenki, aki ebben a filmben közreműködött úgy tekintett volna rá, hogy jó’ van az úgy…

Wonder Womant ezúttal az 1980-as évekbe repítették, amikor még mindig eléggé rejtegeti az erejét, de azért, ha úgy van az IFA-plató mögül bármikor odébb rúg egy autót, csak, hogy megmentsen egy gyalogost. Aztán persze úgy alakul, hogy fel kell fednie magát, de persze addig még előkerülnek a film antihősei meg egy titokzatos kő, amit már megint valami istenség hagyott örökül a gyarló emberiségnek, hogy aztán az egésszel eljussunk odáig, hogy a hidegháború már nem is annyira hideg és ha nincs Wonder Woman, akkor oda az emberiség, amit csak saját kapzsiságának köszönhet a társadalom.

Wonder Woman 1984

A film pozitívumai között ki lehet emelni Kristen Wiiget, aki nagyszerű Barbara Minerva szerepében, egészen addig a pontig, amíg Gepárddá nem válik, mert onnantól kezdve értékelhetetlen a karakter is, meg a motivációi is, meg az is, hogy egyáltalán beleírták a karaktert a filmbe. Akit meg kötelező kiemelni az Chris Pine, aki minden közös jelenetükben lejátssza Gal Gadot-t, egyszerűen sütnek ebből az emberből az érzelmek, miközben

Gadot még a film romantikus csúcspontján is leginkább egy kezdő statiszta magabiztosságával van jelen a vásznon.

Talán ebből a szempontból a legnagyobb csalódás a film: Gadot-nak három nagy pillanata lehetne a filmben, mindhárom jelenet a hatásvadászatra játszik (amikor újból találkozik Steve-vel, amikor elválik Steve-től és a film végi nagy monológ), de mindhárom jelenetben hiányoznak az arcáról és a hangjából az érzelmek, akár egy tejesdobozzal is kicserélhették volna, pont annyi érzelmet sugározna a kamera előtt.

Wonder Woman 1984 Kristen Wiig

A másik nagy csalódás az akciójelenetek semmilyensége. Nincs egy dinamikus akciójelenet, egy igazi adrenalinlöket, sőt a legtöbb akciót lassításokkal próbálják meg elalibizni, ami mondjuk Diana első felbukkanásakor még menő volt, de ilyen mennyiségben már inkább amatőr. Mindezt tetézik, azzal, hogy Diana többet lóg a liánon, mint Tarzan – és aztán még ezt is kisebb különböző szögekből belassítani.

És akkor ott van még szegény Pedro Pascal is, aki előbb olajmágnásként, majd Dzsinnként próbálna színészkedni, csak hát nem nagyon lehet, mert úgy viszik át egyik jelenetből (hatalmas plot hole-okkal) a másikba, hogy azt még nézni is rossz. Egyébként is az ő karaktere a Warner/DC antihőseinek mintapéldánya, akinek motivációi, hogy is mondjam, eléggé vitathatóak.

Wonder Woman 1984 Pedro Pascal

A Wonder Woman 1984-ben valahogy semmi nincs a helyén: sem a szereplők, sem az akciójelenetek, de a dramaturgiai fordulópontoknak szánt érzelmes jelenetek, sem a zenék, de még a politikai és társadalmi üzenetek sem. És amikor végig izgulsz 2 óra 10 percet, hogy akkor majd most jön a nagy finálé,

az egészet lezárják egy olyan botrányos rossz akciójelenettel (Diana és Gepárd harca), hogy kicsit szurkolni kezdesz azért, hogy ha lehet ne Patty Jenkins csinálja meg a Wonder Woman 3. részét.

Ha pedig még nagyon szeretnénk kiemelni valamit, az az amazonok földjén játszódó flashback jelenet, ami látványos volt, aztán mégis valahogy semmilyen célt nem szolgált a későbbiekben.

Wonder Woman 1984 Robin Wright

Összességében egy szív nélkül, rutinból elkészített, epikusság és katarzis nélküli akciófilmet kaptunk, ami nem tudott egyensúlyt találni az akciójelenetek és az érzelmesség megszentelt mérlegén és egy kicsit el is vette a kedvünk a szuperhősfilmektől.